Szerencsés az az ember, aki olyan életművet tudhat maga mögött, amelynek tudatában úgy érezheti: nem élt hiába. Borbándi Gyula nem önmagáról nyilatkozott így, hanem mindazok nevében, akik műveikkel, áldozatvállalásukkal negyven éven át életben tartották a magyar emigráció egyik legjelentősebb orgánumát: az Új Látóhatárt.
A folyóirat történetét, már megszűnése után, megírta Borbándi Gyula. Amikor 2000-ben az Európa Kiadónál megjelent a könyv, jó alkalom volt arra, hogy a szerző életútjáról is beszélgessünk.
A felvidéki Gölnicbányáról származó szociáldemokrata gyári munkás fia 1942-ben a Pázmány Péter Tudományegyetemen doktorált államtudományból, majd a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium tisztviselője lettt, tagja volt a népi mozgalomnak és a Regnum Marianum közösségnek.
Hogy miért hagyta el az országot 1949-ben, az nem szorul magyarázatra. 1951-től 84-ig a SZER, vagyis a Szabad Európa Rádió munkatársa volt Gyulai Ernő néven, mert az itthoni hozzátartozók védelme érdekében senki sem dolgozhatott a saját nevén. Minderről egy igen érdekes könyvet írt: Magyarok az Angol Kertben.
Fotó: moly.hu
A magyar emigráció kutatójaként írt könyvei, például A magyar emigráció életrajza 1945–1985, vagy a Nyugati magyar irodalmi lexikon és bibliográfia fontos kézikönyvek, ha pontos adatokra van szükségünk az „oldott kéve” fájdalmasan nagy létszámú írótársadalmáról.
Borbándi Gyula 2010-ben költözött haza Münchenből, és Budapesten élt 2014-ben bekövetkezett haláláig. (Az alábbi interjú a Kossuth Rádióban hangzott el 2000-ben)
Most megjelent könyvének címe: Nem éltünk hiába. Szép cím!
Nem tőlem származik, hanem Cs. Szabó Lászlótól, aki az Új Látóhatárt rendszeresen megtisztelte tanulmányaival. Amikor a lap első 25 évfolyamának repertóriumát elküldtem neki, azt írta: „Ebből az derül ki, hogy nem éltünk hiába”
Hogy mennyire nem, azt számos könyve bizonyítja. Hogyan kezdődött az írói, szerkesztői munkája?
Zürichben indult el a folyóirat, 1950 tavaszán kezdődött, ott találkoztunk – megállapodásunk szerint – néhányan, akik már régóta ismertük egymást a népi mozgalomból és a Nemzeti Parasztpártból, és nagyjából ugyanabban az időben hagytuk el az országot. Amikor elhatároztuk, hogy folyóiratot indítunk, a Válasz címre gondoltunk, a népi írók folyóiratára, amit addigra otthon betiltottak. A folytonosságot szerettük volna kifejezni, de nem illett volna az élő szerkesztők: Sárközi Márta, Illyés Gyula, Németh László megkérdezése nélkül, viszont levelezni nem lehetett velük, anélkül, hogy nekik bajt ne okoztunk volna. Így Molnár József ötlete alapján lett a folyóirat címe Látóhatár.
Egy folyóirathoz pénz is kell.
Hát nem volt könnyű, hiszen mindannyian fizikai munkából éltünk. Nagyon érdekes volt Svájc álláspontja: menedéket adott, de a lehető legrövidebb időn belül szeretett volna megszabadulni tőlünk, amit úgy ért el, hogy csak fizikai munkát végezhettünk, és bármi volt is az, csak a legalacsonyabb munkabérért. Én egy hotelban takarítottam, a társaim többsége az akkor beindult Zürich környéki építkezéseken maltert hordott, hát ebből folyóiratot indítani nem lehetett.
Mégis elkezdtük egészen primitív körülmények között: írógéppel, indigóval, hártyapapírokra másolva, borítékokat, bélyeget vettünk, és az első 250 példányt feladtuk kinti ismerőseink címére. Nem volt egyszerű az ügy, mert illegális volt. Úgy kaptunk ugyanis menedékjogot Svájcban, hogy kötelezvényt írtunk alá, mely szerint semmiféle politikai, sem írói, újságírói tevékenységet nem folytatunk, és minél előbb elhagyjuk az országot.
Vendégszerető hely…! Hogyan tudták kijuttatni a 250 füzetet, hogy ne keltsék fel a hatóságok figyelmét? Nyilván nem postán.
Egyik barátunk egyetemre járt Genfben. Társnője, barátnője francia volt, ő vállalta, hogy a kocsijában átviszi Franciaországba a lapokat, és ott adja fel. A vámnál persze megnézték, hogy mit visz. Azt válaszolta, hogy a doktori disszertációját, amit finn irodalomból írt. A derék vámos sem finnül, sem magyarul nem tudott, és mert a lány francia állampolgár volt, átjutott a lapokkal. De a svájci rendőrség nem véletlenül a legjobb Európában, azonnal kinyomozta, mi történt, így a második szám már Párizsban jelent meg, ahová közben átköltözött Borsos Sándor, az egyik szerkesztő, majd rövidesen Münchenben kötöttünk ki, és attól kezdve a folyóiratot ott szerkesztettük és adtuk ki.
Ezzel változott a név Új Látóhatárrá?
Nagyjából igen, mert Borsostól elváltak útjaink, viszont a Látóhatár név az ő tulajdona volt, így lett a mi lapunk Új Látóhatár. A mi anyagi helyzetünk konszolidálódott Münchenben, és a lapé is, köszönhetően barátainknak, akik közül hárman: Cs. Szabó László és Szabó Zoltán Londonból, Borsody István pedig Amerikában gyűjtőakciót indított egy olyan pénzügyi alap megteremtésére, ami évekre biztosította a lap megjelenését. Reméltük, hogy ez alatt kialakul egy olyan előfizetői gárda, amelyből fennmarad a lap. Így is történt 40 évig.
Az Új Látóhatár szerzőgárdája valóban impozáns, de ha olvassuk a hosszú névsort, szomorúan látjuk, hogy milyen sokan nem élnek már közülük, másik ok a szomorúságra, hogy olyan nevek és írásaik fértek meg jól egymás mellett a lapban, akik ma már nem állnának szóba egymással. Törekedett arra, hogy szélesre nyissa a kaput a különböző nézeteket képviselők előtt? Szabott valamilyen határt ideológiailag, tartalmilag, főként amikor már itthonról és az elszakított nemzetrészek szerzőitől is kaphatott írásokat?
Nem volt ilyen megkötés, a szélsőbal és a szélsőjobb szerzőitől elzárkóztunk, de egyébként – jóllehet mi a népi mozgalomból jöttünk – az egész magyarság folyóirata akartunk lenni. Nekünk Mészöly Miklós ugyanúgy barátunk volt, mint Csoóri Sándor, és amikor a 90-es évektől hazajöttünk, aki barátunk volt korábban, továbbra is annak tekintettük, még ha más-más irodalmi, politikai csoportosuláshoz tartozott is.
Éppen ezért a kedvező helyzetük miatt nem is próbáltak az akkori szekértáborok között valamilyen közvetítő szerepet játszani?
Nem éreztük magunkat kompetensnek arra, hogy a Magyarországon kialakult konfliktusokban a békebíró szerepét játsszuk. Talán nem is sikerült volna.
Az, hogy az Új Látóhatárban megfértek egymás mellett az eszmeileg távol állók, nyilván azért is történhetett, mert annyi irodalmi lapot nem tudott indítani a nyugati magyarság, ahányféle irányzat létezett.
Volt azért lehetőség, hiszen az 56-os emigráció otthonról magával hozta az Irodalmi Újságot, ami először Londonban, majd Párizsban jelent meg. A nyugati magyar írók választhattak a két legjelentősebb orgánum között, kialakult mindkettőnek a tábora, de a szerzők többsége mindkettőben publikált.
Miért szűnt meg az Új Látóhatár? A feladatát vesztette el a rendszerváltással vagy az olvasóit?
Nem ez volt az ok. A 80-as évek végén várható volt itthon a politikai változás, de a lapunk népszerű volt, sőt, itthon is elfogadott lett, ám mi nem voltunk már elég fiatalok. Molnár József szerkesztőtársam és a lap kiadója 1988-ban töltötte be 70. életévét, én 89-ben. Hetvenévesen is lehet lapot szerkeszteni, de mindent magunk csinálni ketten a szerkesztéstől, a nyomdai munkákon át az adminisztrációig, postázásig teljesen egyedül, az már sok volt. És még valami: az Új Látóhatár sosem tudott fizetni a szerzőknek, az előfizetések csak a lap költségeit fedezték. Jóska is, én is a SZER-nél kapott fizetésünkből éltünk, később a nyugdíjunkból, haszon nem volt a lapon. Ki vállalta volna ilyen feltételek mellett a munkát? Mivel negyven teljes évfolyam volt mögöttünk, kerek szám, hát befejeztük, és ráírhattuk a lap történetét feldolgozó kötetre címként: Nem éltünk hiába.
