A Ma már nem mész sehova című előadásról igyekszem hazafelé. A fülkében mellém ül két hangoskodó fiatal. Hallom, eléggé szélsőséges nézeteik vannak, tudomást sem véve a jelenlétemről felváltva szidják a magyarokat és a cigányokat. Közben megszólal a telefonom, az egyik barátom hív. Kétszer is. Nem veszem fel. Jobb a biztonság. Tanultam Malina Hedvig esetéből.
Tudom persze, a kassai Thália Színház előadásának semmi köze Malina Hedvig ügyéhez, hisz ily regényes dolgok Nyitrán nem történnek. Persze kérdés az is, történt-e egyáltalán bármi 2006-ban azon a napon valahol Szlovákiában. Amikor állítólag egy diáklányt megvertek egy nyírfákkal teli parkban. Vagy a diáklány önmagát verte meg, hogy ne kelljen aznap vizsgáznia? Jól tette-e egyáltalán, hogy kihívta a rendőrséget 2006-ban Szlovákiában? Vagy jobban tette volna, ha letörölve a véres sebeit, hazakullog, otthonról felhívja a vizsgáztató tanárát, s enyhe lázra hivatkozva, kér egy másik időpontot. Persze, 13 évvel később, már egy másik országban élve sokkal könnyebbnek tűnik a válasz.
Fotó: Németi Róbert
Kérdések, kérdések, kérdések – s a kassai Thália Színház nem ad válaszokat a feltett kérdésekre. Igaz, nem is akar. Igaz, nem is akarhat. S itt és most revideálnom kell egy pár hónappal előtti felvetésem, amikor arról értekeztem, szükség van-e az efféle előadásokra.
A Czajlik József által rendezett előadás markánsan bizonyítja, nagyon is kellenek az ilyen, s ehhez hasonló előadások.
Vagyis, (még) 2006-ban megvertek egy vizsgára igyekvő diáklányt. A helyszín megnevezése nem fontos. Csak annyit tudunk, hogy nem Nyitrán történt a dolog. Az ügyet először egy felvidéki magyar ügyvéd vállalja (később igazságügyi miniszter), de gyorsan lemond az ügyről, s jól teszi, hisz később kiderül, a lány „önmagát” verte meg. Évekig nincs nap, amikor ne ragoznák a lány nevét a médiák, csak tettes nincs sehol.
Fotó: Németi Róbert
A budapesti Káva Kulturális Műhely évek óta vet fel aktuálisan égető ügyeket, így interaktív előadások keretében foglalkoztak a holokauszttal, Trianonnal, az ügynökügyekkel, ahogy a romagyilkosságokkal is. Hisz a színház elsődleges feladata a szórakoztatás mellett a kibeszélés képessége. Minden más teljesen fölösleges és időrablás.
Czajlik József legutóbb a Rükverc keretében beszélt kényes és kibeszélendő ügyeinkről, most a Kávával, a zeneszerző Faragó Bélával és a darabot jegyző Forgács Miklóssal fogott össze, hogy szóljon egy olyan ügyről, amely pontosan megmutatja a szlovákiai magyarság létállapotát 2019-ben.
Talán nem véletlen az a skizofrén állapot, hogy maga az előadás főszereplője nem vállalta a nevét, sőt a történetét évekig langymelegen tartó újságírónő is – aki maga is megjelenik a darabban –, hevesen tiltakozott az előadás ellen.
Fotó: Németi Róbert
Három nézőpont, három zenei műfaj, a közönség aktív bevonása – távirati stílusban a mintegy két óra summázata. Egy egyetemi tanár, egy újságíró, s egy diáklány szemszögéből vizsgálhatjuk a meg(se)történt eseményeket. Egy prózai színházban előbb operát, majd operettet, s végül oratóriumot látunk.
Az előadás – amelyre beülök – közönségének döntő többsége túl szemtelenül fiatal, s nem is élt még azon a bizonyos napon. Félnek is az aktorok, hogyan tudják megszólítani őket, mint Czajlik József elmondja, egy nappal előbb az iparisták látták az előadást, s az eddigi legjobb partnernek bizonyultak. De most ő is fél egy kicsit. Gyorsan kiderül, aggodalma teljesen fölösleges. Bár az alapiskolások csendesek (s most hadd szidjam meg a két mesélőt, Takács Gábort és Madarász Mátét, akiket sokszor nem lehet érteni még ezen a parányi nézőtéren sem), végig partnerei az előadásnak, amely három szemszögből meséli el az eseményeket.
Fotó: Németi Róbert
Faragó Béla zenéje mind a nézői, mind a színészi igényeket maximálisan kielégítette (bár meglepetésre az operettrészben vannak fals színészi énekhangok), s leginkább az oratóriumi részben – amely a realitás talaján vázolja a történteket az operai sci-fi és az operetti szappanoperás világ után – talál hangot a közönségével.
Az előadás első része arra apellál, hogy a diáklány megveretése sima földönkívüli ügy, mivel a diáklány (Nádasdi Péter) maga is földönkívüli, aki elköveti azt a végzetes hibát, hogy beleszeret az emberbe, s ezért bűnhődnie kell. A második részben már megjelennek a politikusok is, akik mindannyian a diáklányt (Varga Anikó) akarják. Ennek a résznek a mesélője egy országos lap regionális tudósítója (Madarász Máté), s Forgács mintegy az újságíró ars poeticáját is felvázolja.
S ha már politikusoknál tartunk, jöhet is az önmegverés, hisz ez így smakkol. A harmadik rész elején a mesélők beszélgetést kezdeményeznek a közönséggel, hogyan is lehetne előrébb jutni a fejleményekben.
Fotó: Németi Róbert
Végül felteszik a kérdést (jelentse-e a diáklány a történteket?), s az előadás utolsó mondata reflektál is majd a nézői döntésre (Czajlik már a tavalyi évadban bemutatott Terror című előadásban is él az interaktív lehetőséggel. „Vajon minek kellene történnie, hogy valaki rólam színdarabot írjon?” – reagál a harmadik részben a történésekre a megverendő diáklány (Rab Henrietta), de megnyugodhat, akár lesz színdarab, akár nem, akkor is megverik. „Ha csendben verik az embert, akkor a félelem a leghangosabb” – s a diáklányt (valahol Szlovákiában) így is, úgy is megverik. A fiatalkorú közönség nem túl határozott, amikor szavaznia kell, de végül a többség a rendőrségre szavaz. Bevallom, akkor, ott én is bizonyosan így döntöttem volna. Végigélvén 13 évnyi jogállamnak nevezett banánköztársaság borzalmait, már fütyülnék az egész rendőrségre.
„Hol voltál, hogy nem vetted fel a telefont!” – ripakodik rám a barátom, miután leszállván a vonatról végül felveszem a telefont. „Vonatban, s nem szerettem volna, ha belőlem is színdarab lesz, vagy netán ki kellett volna hívni a rendőrséget” – mondom, bár ez utóbbiban egyáltalán nem vagyok biztos.
Fotó: Németi Róbert
Czajlik József és csapata (Faragó Béla zeneszerző, Forgács Miklós – író, Gadus Erika díszlet-jelmeztervező, Lovas Gabriella karmester, Kovács Gerzson Péter koreográfus és a színészek: Takács Gábor, Dégner Lilla, Madarász Máté, Nádasdi Péter, Varga Anikó, Rab Henrietta, Varga Lívia, Vasvári Emese, Ollé Erik, Menszátor Héresz Attila) az utóbbi évek egyik legfontosabb szlovákiai magyar előadását követték el. Kérdések, kérdések, kérdések, amelyek mind (sürgős) válasz után kiáltanak. Még itt és most Szlovákiában is.
