Ki gondolta volna, miféle összefüggések mozgatják a világot. Legújabban ez a koronavírus. Egy mikroszkopikus ellenség, amely teljesen megzavarta a világot. Tehette, mert a világ olyan korrekt, annyira be van táblázva és jogilag biztosítva, hogy ha jön egy ilyen váratlan pici látogató, teljesen összezavarodik és mozgásképtelenné válik. Ostobaságokra viszont telik bőven.
Például olyan téren is, mint a lényegében nem létszükségletű sportban. Persze jó, ha van sport, egészséges az, de azért nem olyan, mint a kenyér és a víz. Annak ellenére, hogy sokan abból élnek. És most – a koronavírus a vétkes! – jajgatnak. Már csak elodázni az olimpiát is olyan megoldhatatlan problémának tűnt, hogy azt olcsón nem is lehet megúszni.
Ha, akkor csakis drágán. Mert hogy a terminusok be vannak táblázva, a sporthelyeket jövőre már másoknak ígérték, az olimpiai falut (a lakásokat) is eladták már és így tovább.
A Tour de France körül is siránkozást hallani. Mert hogy az tönkreteszi a kerékpársportot, bizony.
És mi legyen az ilyen-olyan bajnokságokkal és így tovább.
Mindez jogilag (úgy bizony, jogilag!) rendezve van, nem lehet azt csak úgy megszegni, a szerződés szent, a józan ész ezzel szemben nem. Még az egészség sem. Nota bene sokak számára.
Hallani ugyan (halkan!) pozitív véleményt is ezzel kapcsolatban, elsősorban a természet némi tisztulásával kapcsolatban (mert leállnak az autók és a büdös gyárak), de ez kevesebb pénzről szól, tehát nem túl népszerű, pontosabban nem pénzszerű. Mit fizessenek például a szegény futballistáknak, ha nem játszanak? Ugyanakkor van, aki már a tenyerét dörzsöli, hogy most aztán olcsóbban lehet játékosokat vásárolni. Ez a koronavírus még ezt is okozhatja. A játékosok vásárlása jövedelmező üzlet, a rabszolgákon sem lehetett annak idején ilyen jól keresni. Ma egy-egy jobb sportolóért milliókat dobálnak ki. Dollárban, euróban, svájci frankban. Megéri az! Egy Messi feliratú trikóval talán többet lehet keresni, mint amennyibe a játékos kerül a fizetésével együtt.
Csakhogy: most a koronavírus-járvány idején felértékelődtek az orvosok, az ápolók, de még a tanítók is: a szülők csodálkozva veszik tudomásul, milyen munkát végeznek a pedagógusok. Most. Talán csak a járvány végéig, amíg otthon kell tanulni. Már viccelnek is róla: ha ez a járvány túl sokáig tart, a szülők korábban találják meg az ellenszert, mint a tudósok. Ami ugyanakkor nem jó fényt vet a szülőkre: ezek szerint nem túlzott érdeklődéssel követték a gyerekük iskolai tevékenységét.
Érdekes lesz, vajon mennyire értékelődnek fel a tanítók mellett az orvosok.
Úgy értem, erkölcsileg és anyagilag. El tudja egyáltalán valaki képzelni, hogy egymást túllicitálva házalnak az orvosoknál, jöjjenek már hozzájuk, az ő városukba, az ő kórházukba, s ígérnek magasabbnál magasabb fizetést? És vajon hány millióval fogják csábítani a tanítókat? Vagy ami még abszurdabban hangzik, hogy ott toporognak majd a gazdag szponzorok a művészek háza előtt, s versenyeznek, melyik kiadót bízza meg az író, melyik városba hoz szobrot a szobrász.
Mert lássuk be: a sport szép, a foci meg a többi látványos, jó szórakozás az, de gondoljuk csak meg: az élsport mivel járul hozzá mondjuk a tömegegészséghez?
Az orvost meg csak akkor értékeljük, ha betegek vagyunk. Egy művész hozzájárulását az emberiség pozitív értékeihez pedig egyáltalán nem. A művészetet nem is lehet gólokban vagy időeredménnyel kifejezni – de vajon elgondolkodott-e már valaki azon, milyen lenne a világ művészek és kultúra nélkül?
Sport nélkül is szegényebbek lennénk, de – kövezzenek meg, nem bánom – a kultúra (és a hit!) mégis fontosabb.
A Lascaux-i vagy altamirai barlang lakója nem sportolt, viszont barlangját gyönyörűségesen festette ki. Nem azért, hogy majd egyszer híres legyen, hanem belső szükségletből. Az ilyenre ugyanis tényleg olyan szükségünk van, mint a kenyérre és vízre. Akkor is, ha ezt sokan tagadják.
De úgy tűnik, csak addig tart e mostani segítő lelkesedés, amíg a vészhelyzet tart. „Normális” körülmények között, amikor a közvetlen összefüggések eltűnnek a láthatárról, egészen más lesz a helyzet. Vagy nem?
