Felsőszemeréden, az Ipolyság–Zólyom főútvonal mellett települt faluban hajdan több kastély, illetve kúria is volt. Az Ivánkákét sajnos már rég elbontották. A legnagyobb nemesi építmény, a Wilczek-kastélyként ismert műemlék ma is áll. Sajnos, lepusztult állapotban látható csak a környék legszebb ilyen jellegű épülete. A bársonyos forradalom után megvásárolta egy külföldi kalandor, aki gyorsan elbontotta a tetőzetet, aztán semmit sem tett. Így az épület immár évtizedek óta ázik és omlik, de se felelőse nincs, se megmentője nem akad. Pedig nemcsak építészeti, hanem kultúrtörténeti szempontból is kiemelkedő ez a hely.
A monumentális épületet a főút melletti hatalmas angolparkban építették 1763-ban. Eredetileg barokk stílusú volt, a XIX. században azonban klasszicista stílusúvá alakították. Az U-alakú, középrizalitos kastély timpanonja alatti balkont négy pillér tartja. A horizontálisan tagolt homlokzat földszinti és emeleti részét zárvonalas párkány választja el, alatta és fölötte tizenöt-tizenöt ablak van. Az alsó ablaksor felett párkánydísz található. A kastély emeleti szalonjaiban porosz mennyezet látható. Némelyikükben egykor tükrös boltozat volt, az épületet nyeregtető fedte.
A szemérdi kastély eredetileg a Hellenbach-családé volt. Hellenbach János, a kiváló selmecbányai orvos, Rákóczi barátja és kezelője kapott érdemei elismeréséül földesúri jogot Felsőszemeréden.
A híres selmeci orvos, kamaragróf és birtokos unokája, II. Hellenbach György (1734-1804), aki Ujfalussy Polexinát (1747-1779) vette feleségül, még több szállal kötődött Felsőszemerédhez. Az ő ideje alatt épült 1763-ban az itteni impozáns emeletes kastély, s valószínűleg annak könyvtára is akkor létesült, illetve akkor rakhatták le a később több ezer kötetes gyűjtemény alapjait, melynek különleges darabjai és nyomtatott exlibrise is volt. II. György fia, Patzolai Hellenbach József (1767- 1813) és felesége, a híres Kubínyi családból származó Kubínyi Zsófia (1772-1813; más helyeken 1771-1823) idejében építették át a kastélyt klasszicista stílusúvá. Paczolai Hellenbach József lánya volt Paczolai Hellenbach Zsuzsanna Rozália bárónő, (1794-1881) az a művelt hölgy, aki aztán a bajor eredetű Stainlein-Saalenstein János Gottlieb Ede (1775 (máshol 1785) – 1833) felesége lett. Így került hát a szemerédi kastélyba hosszú időre ez a család is. Stainlein (Steinlein)-Saalesnstein Eduard Bajorország bécsi követségének a titkára is volt, aki sok jeles személyiséggel kapcsolatot tartott. Így például barátjával, Széchenyi Istvánnal is, aki 1832. július 10-én is járt a kastélyban Szemeréden, s kellemes élményekkel távozott a „kiváló emberek” közül.
A kastélyban egykor tartalmas életet éltek; az előkelő család révén gazdag művelődéstörténeti emlékei vannak a helynek.
Stainlein Ede sajnos korán meghalt, így az öt gyermek: Zsófia Karolina, Lajos Károly, Malvina, Leontine Rozália és Ottó Lajos nevelése elsősorban a nagyasszonyra, Zsuzsannára hárult. Minderre pedig nagy gondot is fordított a bárónő, a gyermekeknek külön zenetanáruk is volt, ráadásul nem is akárki. 1834-ben például maga Erkel Ferenc, „a magyar opera úttörője”, a híres zeneszerző és zongoraművész, karmester és pedagógus is tevékenykedett itt. 1840-ben Robert Volkmann német származású magyar zeneszerző a kastély zenemestere. Természetesen már előtte is nagy zenei élet volt itt, s több jó zenészt alkalmazott a kastély úrnője, Stainleinné Hellenbach Zsuzsanna. Sok mindenben támogatta Volkmann kibontakozását is, s a mesternek Szemeréden kitűnő lehetősége nyílott a zeneszerzésre is. Azt hiszem, illett volna erre a kastélyra – amikor az még épségében pompázott – egy olyan táblát elhelyezni, amely szellemi életünk kiváló képviselőinek itteni látogatásaira, szemerédi tartózkodásaira emlékeztetne. Sajnos, amikor az Ipolysági Szondy Alapítvány (melynek magam is egyik vezetője voltam) erre ösztönözte a polgármesteri hivatalt, és segítő szándékot is felajánlott, Szemerédről elutasító választ kapott.
A monumentális kastély még áll, bér éveken óta nincs tetőzete (Csáky K. repr.)
Az itteni uradalmat Stainlein Ottó egy időre bérbe adta sógorának, Wilczek Henriknek, aki Ottó testvérét, Stainlein-Saalenstein Malvinát (1822-1878) vette feleségül. A grófnő haláláról a Vasárnapi Ujság is hírt adott (1878/52), közölve, hogy 56 évesen hunyt el Felsőszemeréden. Házasságkötésükről pedig a nagy drámaköltő, Madách Imre édesanyjának, Majthényi Annának a levelezésében olvashatunk (Budapest, 2000). Mária lányának a hozzá írt levelében, a megszólítás felett ez áll: „Steinleinné Malvina lánya férjhez ment gróf Wilczekhez”. Az 1841. január 20-án Keszegen keltezett levélhez mellékelt jegyzetekben a két nemes család kapcsolatáról az alábbiakat közli Andor Csaba: „Steinlenné távoli rokona a családnak (mármint a Madách családnak – Cs.K. megj.); egyik dédapja az az Ujfalussy László, akinek testvére, Ujfalussy Zsuzsa id. Madách Imre dédanyja, vagyis a címzett néhai férjének harmadunokatestvéréről van szó.” Házasságukból hat gyermek született. A legidősebb testvér, Wilczek Ede Frigyes (1842-1897) a jómódú Prónay Annát (1845-1911) vette feleségül. A grófról lexikonjaink is megemlékeznek; a Pallas Nagylexikon például kiemeli, hogy tagja volt a magyar főrendháznak, de „a politikai életben nem igen vett részt, annál többet érdeklődött a hazai történet iránt és maga is írt több rendbeli munkát”. Foglalkozott a vasutak gazdaságban betöltött szerepével, a dunai hajózás jövőjével, a Földközi-tenger történetével. E témakörökből két német nyelvű munkája is megjelent, de magyar nyelven is rendszeresen publikált, a Századokban például több terjedelmes tanulmányt tette közzé, mint például a II. Endre király keresztes hadjáratáról, az Anjou-korabeli magyar tengerészetről vagy a Horváthy családról készített munkáit.
E házaspár gyermeke volt gróf Henrik Vilmos Frigyes Ede (1873-1944), aki Almássy Anna Vilma (1875-1967) nemes kisasszonynak lett a férje. Ő Pesten végzett jogi tanulmányokat; egy ideig a császári-királyi hadsereg hadnagya volt, majd a megyei közélet ismert személyiségévé vált. Wilczek Vilmos sokat tett a Honti Múzeum megalakulásának érdekében.
Úgy is, mint szervező és szponzor s úgy is, mint adományozó. Egyébként neki is gazdag magángyűjteménye volt, elsősorban porcelántárgyakból. De említhetnénk azt a – mára szinte teljesen eltűnt – gazdag könyvtárat is, melyet még a Hellenbachok korában alapítottak Szemeréden, s melyet ő tett rendbe feleségével 1917-ben, a könyveket saját nyomtatott exlibrisekkel ellátva. A kiváló férfiút 1944-ben a falut „felszabadító” szovjet hadsereg katonái ölték meg bestiális módon Szemeréden. Vilmosnak testvére volt gróf Wilczek Frigyes Alfréd (1874-1841).
S a már régen elbontott Ivánka-kúria (Csáky K. repr.)
A római katolikus földbirtokost 1897-ben a Pázmány Péter Egyetemen avatták az államtudományok doktorává. Aljegyzőként a megye szolgálatába lépett, majd tiszteletbeli főjegyzője volt Hont vármegyének, s ilyen minőségében összeállította a Hont vármegye törvényhatósági bizottsága által alkotott szabályrendeltek gyűjteményét, amely 1901-ben Ipolyságon nyomtatásban is megjelent. A több mint 400 oldalas munkát hosszú éveken át használták a megye hivatalnokai, ügyészei, egyéb tisztviselői. 1901-ben országgyűlési képviselő lett, aztán 1908-ban Nyitra vármegye főispánjává választották; 1910-ben pedig Hont vármegye, Selmec- és Bélabánya főispánja volt. A XX. század elején egy ideig elnöke volt a vidék legrégibb pénzintézetének, az Ipolysági Takarékpénztárnak is. 1922-ben alapítója, illetve 1928-tól elnöke volt a Magyar Légiforgalmi Társaságnak. Erdőkürtön birtoka és kastélya volt, de Szemeréden helyezték őt is végső nyugalomra feleségével, Latinovits Máriával (1884-1925) s korán elhunyt fiával, Wilczek Henrik Vilmossal (1812-1937) együtt.
A Hellenbachok családfája Csáky K. reprodukcióján
A Wilczek-családba nősült Chorinsky Igó (Ignác), aki alapítója, majd elnöke volt a Hontvármegyei Gazdasági Egyesületnek. Magas szinten irányította gazdaságát, s a Hont megyei mezőgazdasági élet egyik fellendítője, meghatározó egyénisége volt.
Bizonyára a fenti példák is meggyőzhettek bennünket arról, hogy az elhanyagolt szemerédi kastély jobb sorsra érdemes. Az épület felújítására az utódokat feljogosítaná az itt élt sok-sok jeles személyiség emléke és az itt zajlott gazdag kulturális élet, amely immár része az egyetemes magyar és európai művelődéstörténetnek is.
S ha e régióban nem ápoljuk hagyatékukat, történelmünk megannyi szeletét söpörjük ki.
