Meglepetések márpedig vannak. Egy igazi meglepetés arról ismerhető fel, hogy az embernek leesik tőle az álla. És hogy eleinte nem is tud reagálni. Mert egy igazi meglepetést előbb meg kell emészteni. Aztán jöhet a nagy nyelés. Aztán az öröm, esetleg rosszullét, a hányinger vagy a szembogár kitágulása – kinek mi.
Ilyen meglepetés volt a szlovák kormányfő általi meghívásunk Trianon apropóján. Olyan váratlan gesztus volt ez, hogy a meghívottak is levegő után kapkodtak. Azzal is tetézte ezt a kormányfő, hogy bocsánatot kért a magyaroktól a megpróbáltatásokért, amelyeket elszenvedtek. A legnagyobb meglepetés azonban magukat a szlovákokat érte, elsősorban a véleményformáló sajtót, jó sokáig még lenyelni sem voltak képesek ezt az égből pottyant békát.
Kormányfőnk ugyan hajlamos a meglepő lépésekre, na de ez… Egyértelmű volt, hogy a szlovákság egyszerűen nem tudott mit kezdeni ezzel a hírrel. Ehhez hasonlót még nem mondtak felelős szlovák helyről.
A végén aztán a kormányfő is meglepődött. A magyarok memoranduma miatt állítólag. Azt mondta, visszaéltek a helyzettel. Pedig arra számítani lehetett, hogy ha kinyújtom baráti jobbomat, arra a másik fél reagálni fog, nem pedig térdre borulni. A kellemetlen ebben az volt, hogy fölöttébb szellemesen fogadták a magyarok e baráti gesztust: azokkal a követelményekkel, amelyekkel annak idején a szlovákok fordultak a magyarokhoz. Arra emlékeztetett ez ugyanis, hogy vannak hasonlóságok.
Persze aztán a szlovák sajtó is magához tért, s jöttek a különböző, nyílt és rejtett támadások, mert ugye a magyarokkal egy tálból cseresznyézni egyelőre nem csupán szokatlan, de szinte illetlen. Magyar részről is eltérő volt a fogadtatás – hadd említsek csak két abszolút ellentétest. Az egyik kommentár úgy szólt, hogy rendben, akkor kezdjük a Beneš-dekrétumok eltörlésével.
Lényegbevágó ez, ugyanakkor szimbolikus, pars pro toto, mert hiszen nem ez az egyetlen, több fontos tényezőt kéne helyrerakni.
A másik a Híd elnökének írása volt ezzel a címmel: Matovičovo gesto bolo fiasko (Matovič gesztusa kudarc volt). Ha ez a véleménye, a lelke rajta, de hogy miért kellett ezt épp a SME-ben publikálni, abban a lapban, amelyet magyarellenessége jobban jellemez, mint objektivitása, az kevésbé érthető.
Más kérdés, mi késztette a kormányfőt erre a gesztusra. Lehet ezt őszinte igyekezetként értelmezni, hogy békés útra terelje a kapcsolatokat, bár tekintettel arra, hogy ez még Matovičnál is újdonság, e lehetőség kevésbé reális. Más lehető motiváció: a jobboldali erők összefogása – ám ennek valószínűsége azért csekély, mert a magyaroknak most nincs parlamenti képviseletük, jóval reálisabbnak tűnik a választószerzési igyekezet. A mostani kormánykoalíció nem olyan szilárd, hogy nyugodtan lehetne aludni, kézenfekvő tehát potenciális választókat szerezni. Persze más variáns is lehetséges, ám ettől függetlenül a szlovák hazafiaktól majd megkapja a magáét a kormányfő, manapság ugyanis – tudjuk – nem divat a magyarokkal barátkozni, már „történelmi” okokból sem, úgyszólván hagyományosan (meg ha figyelembe vesszük a mai neoliberális koholmányokat).
Van viszont más is. Néhány napja Budapesten járt a szlovák külügyminiszter, s a tárgyalás után tartott sajtóértekezlet fölöttébb érdekes volt. Mindkét külügyminiszter megállapította ugyanis, hogy Trianonról érthető módon mindkét félnek más véleménye van, de azt kölcsönösen respektálni lehet, a jövő szempontjából ez fontos.
Nem tudom, szlovák részről mindez (a szlovák külügyminiszter és Matovič megnyilvánulása) összehangolt, tudatos lépés volt-e, tény viszont, hogy olyan gesztusok ezek, amelyekre építeni lehet. A szlovák–magyar viszony már régen jobbításra esedékes – de persze ezt nem radikálisan lehet, hanem szép lassan, lépésről lépésre, kölcsönös tisztelet és megbecsülés alapján. Nem lehet elvárni, hogy csak az egyik fél ismerje el a ballépéseit – de ez már nem is annyira a politikusok dolga volna, tőlük a pozitív hozzáállást, az inspirációt kell elvárni, hogy a pozitív eljárás, megítélés föntről jövő, követendő példát mutasson, ilyenre ösztönözze a sajtót is, s általa a köznép felfogását. A részletek kidolgozása, megfogalmazása, a pozitív történelmi lépések, valamint hibák kölcsönös elismerése a történészek dolga lenne – de persze ennek csak akkor van értelme, ha tényleg pozitív, konstruktív igyekezet vezérelné őket, nem pedig mindenáron a nacionalista ego igazának bizonygatása.
Nem lesz egyszerű megtisztítani a sok szennyes hordaléktól ezt a szlovák–magyar kapcsolatot, de az istenért, kezdjünk már bele! A baráti jobbot, bárhogy adták, el kell fogadni. Vádaskodással semmire sem megyünk.
