Kedves meghívást kaptam a Jubileumi XXV. Hídverő Napok rendezvényeire Neszmélyre 2020. 7. 5-ére 9.00 órára a helyi református templomba, majd az azt követő koszorúzásra a Millecentenáriumi Parkba, koszorú leengedésére a Duna folyón Retkes János emlékére, amit ebéd és kötetlen beszélgetés követ majd a Rétespajta és Apartman házban.
Tudom, jó lesz majd találkozni a régi polgármestertársakkal, akikkel együtt dolgoztunk azon, hogy a Duna ne elválassza, hanem összekösse a két partján élőket. Tudom, nehéz lesz tudatosítani, hogy sok minden másképp történt, mint ahogyan megálmodtuk negyed századdal ezelőtt. Tudom, fájó lesz elfogadni, hogy Bugris Katalin, Forró László Vágfüzes és Jobbágy István Neszmély polgármestere már csak lélekben lehet jelen. Tudom, összeszorul a szívem, és gombóc lesz a torkomban, amikor a koszorút, melyet a Dunára helyezünk el, olyan hirtelen nyelik el a folyó habjai, mint 1996. június 9-ének délutánján Retkes Jánost, a 16 éves komáromi gimnazistát, szüleinek egyetlen gyermekét.
A hídverés áldozatokkal jár. Nem tudtuk ezt, amikor 1995-ben Path község önkormányzata úgy döntött, hogy a nagy dunai árvíz 30. évfordulója alkalmából tartott megemlékezésre nem csak a falut újjáépítő Hodoníni és Kelet-Prágai járás képviselőit hívja meg a környező falvak polgármestereivel együtt, hanem a Duna túloldalán levő Dunaalmás és Neszmély képviselőit is.
Duray Miklós, az Együttélés Politikai Mozgalom elnökeként vett részt a rendezvényen, és ő látta meg a lehetőséget: a Duna két partján fekvő községek önkormányzatai eszmei, képzeletbeli hidat verhetnek a folyón. Az együttműködés, a szeretet, az együvé tartozás hídját. Történt mindez akkor, amikor Mečiar gőzhengere tarolt Szlovákiában és a magyarok elszlovákosítása, az alternatív oktatás bevezetése Damoklész kardjaként függött a fejünk felett.
Az új közigazgatási felosztás is egyértelműen a magyarok beolvasztását szolgálta. Az állami támogatások jobbára elkerülték a magyarlakta településeket, az önkormányzatok anyagi helyzete nagyon ingatag volt.
Egy év szervezés, egyeztetés után úgy határoztak a „hídverő polgármesterek”: Hegedűs Sándor Csallóközaranyos, Bugris Katalin Vágfüzes, Tóth Kurucz Mária Izsa, Szabó Olga Path, Kovács János Virt, Bödők László Dunaradvány, Banai Tóth Pál Dunamocs, Szabó Edit Bátorkeszi, Szigeti János Búcs, Vanek Ferenc Madar, Tóth Tibor Karva, Csintalan Csaba Hetény, Jobbágy István Neszmély, Maár András Dunaalmás polgármestere, hogy
1996. június 7. és 9. között megrendezik az I. Hídverő Napokat Neszmély és Path hídfővel.
A neszmélyi szervezés motorja Benkő Ferenc volt. Célunk pedig, hogy ha csak egy napra is, ha csak egyszer is, de komp, hajó, vagy egyéb vízi jármű kösse össze a két partot, hiszen a háború óta az átjárás a Dunán szigorúan tilos volt. Az álmunk pedig egy állandó kompjárat volt a Duna két partja között, Dunaalmás és Path, vagy Dunaradvány és Neszmély között.
Az átjáráshoz szükséges engedélyek elintézésénél találkoztunk a soros szlovák hatalom arroganciájával. Majd ekkor, majd akkor lesz meg az ilyen-olyan engedély, aztán a végén persze, semmi sem lett, kifutottunk az időből. Ennek ellenére megrendeztük a Hídverő Napokat.
Pénteken estefelé Neszmélyen a Duna parton volt az ünnepélyes megnyitó, másnap a pathi fürdő kertmozijában Path község címerét és zászlaját avattuk fel, amit színes kultúrműsor követett sok-sok szereplővel. Neszmélyen volt a Hídverő Napok ünnepélyes befejezése, amit énekkarok, táncosok, amatőr színjátszók fellépése követett.
A rekkenő hőségben néhányan a Dunában kerestek felüdülést. Nem ismerték a hirtelen mélyülő medret, az örvényeket, így nem volt esély arra, hogy megmentsék Retkes János életét, akit a Duna magával ragadott. Ez a tragédia beárnyékolja az I. Hídverő Napok emlékét.
De évről évre a Duna parti községek megrendezték a Hídverő Napokat. Az egyik Hídfő Neszmély volt, a másik pedig egy-egy felvidéki község.
Voltak nagyon szerény, de látványos, gazdag műsorral büszkélkedő Hídverő Napok is. A cél mindig az együttlét, az együvé tartozás erősítése volt. Megismertük egymás gondjait, barátságok szövődtek.
Volt a hídverésnek egy olyan hozadéka, amit akkor értékeltünk igazán, amikor ki kellett állnunk a magyar iskolák mellett. Tiltakozásul a búcsi és bátorkeszi iskolaigazgatók leváltása ellen a hídverő polgármesterek nap mint nap ott voltak a Járási Hivatalban Szabó Edit és Szigeti János mellett.
Emlékszem, néhány csallóközi polgármesterre, köztük Bölcs Józsefre és Szalay Rozáliára, néhány politikusra, köztük Duray Miklósra, akik velünk együtt tiltakoztak a Járási Hivatalban, és azt a napot sem felejtem el, amikor rendőrök vezettek ki onnan bennünket és eljárást indítottak ellenünk. Szívet melengető emlék, hogy a búcsi és bátorkeszi iskolát összekötő emberláncban Dél-Komárom egyik városi képviselője fogta a kezemet. Összefogtunk, kiálltunk és győztünk.
1998-ban az MKP kormánytényező lett. Végre az állami támogatások araszolgatni kezdtek a déli járásokba is. Így történt meg, hogy a Komáromi Nagygyűlés célkitűzéseit, a különleges jogállású tartomány létrehozását és a beneši dekrétumok megszüntetését felcseréltük csatornázásra, vízvezetékre, szennyvíz-tisztítóra.
Máig háborús bűnös minden szlovákiai magyar. A bíróságok 2013-ban a dekrétumok szellemében vették el Path község földjeit, és teszik ezt mind a mai napig, mert a beneši dekrétumok érvényesek!
Az élet változás. Idővel a hídverő községekhez újak csatlakoztak – Marcelháza, Süttő, Kocs, de kilépő is akadt. Azokat az értékeket, melyeket az alapító polgármesterek fontosnak tartottak – magyarságtudat, nemzeti összetartozás erősítése, kiállás jogainkért, iskoláinkért, anyanyelvünkért – a társadalomban felváltotta a pénz, a nemzetköziség, a globalizmus, így a választók másokat választottak meg polgármesternek. Nincs ezzel semmi baj, hiszen a polgármesterség nem nyugdíjas állás, de eltűnni látszik a Hídverés eredeti szellemisége.
Az együvé tartozás eszméje talán soha nem volt olyan fontos, mint napjainkban. 100 év elszakítottság után eljutottunk oda, hogy önkormányzataink iskoláinkat maguk számolják fel, mert kevés a diák, kevés a pénz.
Eljutottunk oda, hogy a hatalom a szlovák nyelvű oktatás bizonyos formáinak bevezetéséről gondolkodik, újra merénylet készül anyanyelvünk ellen. Nem lehetünk magyar állampolgárok, mert a kettős állampolgárságot csak kivételes esetben teszi lehetővé a jogszabály, nemzeti imádságunk a Himnusz eléneklését, szimbólumaink használatát is feltételekhez köti, az állami beruházások és támogatások pedig jobbára elkerülik a déli régiót, hiányoznak nagyon a korszerű gyorsforgalmi utak, munkahelyek.
A Duna két partján élők együttműködése soha nem volt olyan fontos, mint napjainkban, amikor közel járunk az alapító hídverők álmainak megvalósulásához. Rév készül Dunaradvány és Neszmély között.
Nagy siker ez, 25 év áldozatos munkája és a politikai helyzet gyökeres megváltozása kellett hozzá. Köszönöm az időközben egymást váltó hídverő polgármestereknek, önkormányzatoknak, és – a teljesség igénye nélkül – a politikusoknak, köztük Duray Miklósnak , Zatykó Jánosnak, Czunyiné Bertalan Juditnak, Völner Pálnak, hogy támogatták a hídverés gondolatát, és tettek azért, hogy az ne csak gondolat maradjon.
Köszönöm Neszmély község mindenkori polgármesterének és önkormányzatának, hogy az egyik hídfő mindig Neszmély lehetett. Köszönöm a támogatást a Rákóczi Szövetségnek, az alapítványoknak, községeknek és magánszemélyeknek.
Köszönöm Neszmély és Dunaradvány polgármesterének, Janovics Istvánnak és Ľubomír Púchovskýnak az új rév létrehozásával kapcsolatos teendők felvállalását, a két ország kormányának pedig annak megvalósítását.
Zárógondolatként Márton Áront idézem:
A kereszthordozó emberiség egyik fájó tagja vagyunk mi is. Ez a keresztút csak úgy vezethet egy feltámadást hozó szebb jövőbe, ha a közös terhek viselésében egymást segítjük, és a munka ránk eső részét becsülettel vállaljuk.
Ehhez kívánok a Duna mindkét partján élőknek erőt, egészséget, töretlen hitet, jövőbe vetett bizalmat és kitartást.
(A szerző Path község korábbi polgármestere, volt parlamenti és Nyitra megyei képviselő)
