Nagykövesden hatvanéves találkozóra került sor. Az egykori nebulók hatvan éve, tehát 1960-ban ültek be az iskolapadba az egykori kastélyban, mely a vár alatt áll.
Vonattal utaztam a találkozóra Kassáról. A Bodrogközben otthon érzem magam, mert Borsiban ott áll a kastély előtt a Nagyságos Fejedelem szobra, melyet apám mentett meg, Battyánba hónapokig jártam, mert munkám oda kötött a 80-as években, Királyhelmecen és Nagytárkányban is sokszor megfordultam különböző rendezvények okán, de a Honismereti Kerékpártúrák résztvevőjeként is. Sokszor összefutottam Dobos Lászlóval, aki akkoriban proskribált személy volt. Zöld Frigyes grafikussal, aki úgy eltűnt, hogy húsz éve nem tudok róla semmit. Sokan távoztak már az élők sorából, mint a legendás Hajdók Géza tanár. Ezek mellett hiányzik Bogoly János, a Bodrogköz vidám ismerője, akihez mindenfajta kérdéssel fordulhattam bizalommal. A fotóművész Tóthpál Gyula is kiejtette kezéből a fényképezőgépet, pedig még egy-két fotóalbumot szeretett volna letenni az asztalra. Vajon ki kezeli hagyatékát?
Bodrogköz elhanyagolt csücske országunknak, még ha ott Bugár Béla és akkori vezérkara 2005-ben repülőteret kívánt volna építeni Nagykövesden. Össze is vásárolták olcsón a földeket, mert nagy üzletet szimatoltak. Erről sem beszél már senki.
Nagy László mindmáig emlegeti a repülőteret. Ő hívott meg és említette unokaöccsét, a nagykövesdi születésű Kövesdi Jánost, aki közvetlenül a rendszerváltás után a Pannonia kiadó vezetőjeként, fontos dokumentumokat adott közre.
Tabló (Fotó: Balassa Zoltán/Felvidék.ma)
Halottakkal népesül be a táj, ahogy zötyög velem a vonat, de most arra gondolok, hogy az egykori csillogó szemű magyar nebulók, akik mindegyikének ott lapult a marsallbot a zsebében, milyen számadást tesznek életükről. Hánynak az unokája jár magyar iskolába, őrzi az öröklött kincset mesebeli sárkányként? Erről nem esett szó a találkozón, habár Dóczi Sándor pedagógus kimondta: Magyar az, akinek az unokája is magyar!
Gyerekszámban nem is álltak rosszul összességében az egykori diákok. Két-három gyerek akadt családonként és az unokák száma sem alakult rosszul, de az egyik hölgy jelezte, gond van. Ha a fiának telefonál Kassára ő magyarul beszél, a fia szlovákul válaszol! Ezt a kérdést mint vendégnek nem illett feszegetnem. Nem akartam ünneprontó lenni. Kellene?
Amikor ezek a gyerekek beültek az iskolapadba, már lazult egy keveset a kommunista rendszer, de a megaláztatások még élénken éltek és a félelem szedte statisztikai, majd mentális áldozatait. Mire az általános iskolából kikerültek, már túl voltunk a Prágai Tavasznak nevezett meddő kísérleten és a középiskolába a normalizáció kellős közepén jutottak. Aktív, fiatal éveiket is ez a torz nacionálkommunista rendszer károsította.
A két osztály a vár alatt. (Fotó: Balassa Zoltán/Felvidék.ma)
Valamivel harmincas éveik közepe után köszöntött rájuk az új világ, mely reményt hozott, ám végül sok csalódással járt. Mára már zömmel nyugdíjasok lettek.
A találkozón a politikára nem pocsékoltak egy szót sem. Bodrogközben úgyis az a nem éppen megalapozatlan vélemény terjedt el, hogy a magyar politikusok csak akkor jönnek, ha a szavazataikra van szükség.
Kíváncsi voltam, hogy miképpen emlékeznek iskolájukra és milyen életutat tudhatnak maguk mögött. Két osztályban ötvenen indultak, egy tucatnyian már elhunytak közülük és most több mint harmincan jöttek össze. Érkezésemkor kiderült, további két osztálytárs régi ismerősöm.
Vírus ide, vagy oda, a baráti puszikat nem lehetett megúszni. Meg az ugratást sem: „Te is 66 éves vagy?” „Az ember annyi éves, ahánynak érzi magát!” – jött a közkeletű válasz.
A kultúrház a vár és a kastély tövében áll. Ablakából látszik mindkettő. A szemközti ablak meg a református templomra nyílik. A hozzá vezető út mentén Varga Ervin tánckoreográfus és néptánctanár kétnyelvű emlékműve őrködik. Ő is korán távozott. Mindössze 58 éves volt.
„Gyerekek!” – kezdte Nagy László – beszédét. Köszönetet mondott a szervezőknek. Ő csak mint alszervező vett ebben részt, hogy 51 év után találkozzanak. Kimentette egyik tanítójukat, megígérve neki, a következő találkozó nem hatvan év múlva lesz!
Nagy László, Gálné Parajos Ilonka, Stefán Vilma és Pándiné Molnár Borbála (Fotó: Balassa Zoltán/Felvidék.ma)
Viszont ott volt Gálné Parajos Ilonka, Pándiné Molnár Borbála, a 94 éves Stefán Vilma, Sučákné Kis Ilonka és Tanainé Simon Judit. Rácz Gabi a B osztályelnöke, Nagy Lacival, az A osztály elnökével, egy osztályba járt a gimnáziumban Kassán. Kövesden táncolt, énekelt, szavalt. Ezért most elszavalta Ady Endre: Üzenet egykori iskolámba c. versét. „De elcsitult a jókedv-förgeteg/ S helyére ült a döbbent némaság:/ Köröttünk már az Élet csörtetett.” A csehszlovák élet.
„Osztály vigyázz! – kiáltotta el magát Nagy László, mire mindenki felállt. – Jelentem tanító elvtársnőnek jelen van 31 fő, a halottak igazoltan vannak távol.” 37-en ülték körül az asztalt, mert hat tanító is eljött.
Dóczi Sándor tanító emelkedett szólásra az elsők között. „A mai napon legyetek gyerekek, gondoljatok a rosszalkodásaitokra is. Emlékeztek? Akkor azt is énekeltük. Üres az utcánk…” Majd elhegedülte és a többiek énekeltek. „Emlékezni nehéz – folytatta Dóczi -, mert ilyenkor elrugaszkodunk a valóságtól.” Akkor vadonatúj, tágas tantermek, tornaterem várt rájuk, nagy létszámban tanultak. 70 tanuló látogatta az iskolát, mely azóta összezsugorodott. „A nemzeti kisebbség megtartó ereje az iskola, a templom és a pedagógusképzés. Belénk oltották a márciusi ifjak tüzét, hogy Mohács, Világos, Trianon meg ne történhessék ismét. Amíg megőrizzük szokásainkat, hagyományainkat, addig megmaradunk. Jó magyar, akinek unokája is az és magyar iskolába jár. Aki hűtlen anyanyelvéhez, az nem lehet más, mint elvetemült.” Említette a magyar Nobel-díjasokat. „A zsibongó hangyabolyt fegyelmezni kellett. – figyelmeztetett. – Minden már megtörtént velünk, elment a fejünk fölött hatvan év. Mi is voltunk fiatalok, de a ráncokat be kell vallani.” Majd tréfásan fejezte be: „Isten éltesse feleségem urát, azt a mulyát!”
Dóczi Sándor hegedül (Fotó: Balassa Zoltán/Felvidék.ma)
Rácz Gabi apja, Rácz Andor pedagógus Ünnep a faluban c. versét olvasta föl 1968-ból. A kötet családi kiadásban jelent meg.
Ezután mindenki röviden végigfutott életpályáján. Volt pályatévesztett, ketten Ausztriában dolgoztak a rendszerváltás után, többen mezőgazdasági iskolát végeztek. Különböző munkahelyeket és -köröket töltöttek be. Könyvelés, óvoda, Agrostav, vasút, Csehország, bánya. Akad, aki nyugdíj mellett dolgozgat ma is.
Többen a híres kassai ipariban végeztek, azután a vasműben és a vízművekben helyezkedtek el, tanonciskola után Terebesen dolgoztak. A ČSAD, vagyis a buszközlekedési vállalatnál, traktorállomáson töltötték idejüket, mások a vasműből mentek nyugdíjba. A kassai ipari után konstruktőrként dolgozott egyikük a következő 18 évben, majd maszek vállalkozás után ment nyugdíjba. Volt, aki az ELTÉ-n végzett. Más is tanult Magyarországon, majd a Videotonnál helyezkedett el…
A szavak nyomán kozmikus sebességgel szálltak az évek. Viszont néha a falun átszáguldó motorosok zaja tette érthetetlenné a vallomásokat.
Beszélgetés az egykori iskola alatt (Fotó: Balassa Zoltán/Felvidék.ma)
Az egyik asszony 45 év varrodai munka után ment nyugdíjba. Két éve özvegy. Egy lány, három unoka. „Ennyi az életem” – summázza befejezésül. A másik 47 év után vonult nyugalomba. Két lánya, 3 unokája és egy dédunokája van. Másvalaki meg pékségben dolgozott. Egyikük iskolapszichológusként kezdte. Nem tudtak az elején mit kezdeni velük. Sok volt a cigánygyerek, melyekkel foglalkozni kellett. Majd magánpraxist folytatott. Lánya New Yorkban doktorált, ma Párizsban él…. Volt, aki Budapestről jött. A másik Prágából, sőt a távoli Skóciából is érkezett osztálytárs.
Többen a szeretet fontosságára hívták föl a figyelmet, mely az egészség megőrzésébe is jelentős szerepet játszik.
Majd jött a keserű felszólítás: „Igyunk a híres magyar iskolára, mely már megszűnt!”
Nagykövesd tehát beírta magát a magyar művelődéstörténetbe. Jó lenne, ha a jövőben is ez a folytonosság biztosítva lenne. Vajon, kin múlik?
