Migráció? Vírus, járvány? Ezeknél nagyobb bajok is fenyegetnek. A veszély Franciaországon keresztül érkezik. Párizsban az alsóház már döntött az ügyben, és rosszul. A józan ész még reménykedhet a szenátusban, de attól tartok, hiába. A „szép új világ” küszöbére érkeztünk. A biológia évszázadának küszöbén épp ki akarják iktatni a féket és az ellensúlyt: a bioetikát.
Franciaországban eddig csak különböző nemű párok vehettek részt a mesterséges megtermékenyítési programban, és csak akkor, ha természetes úton nem lehet gyermekük és házasok vagy legalább két éve együtt élnek. A tervezett változásokról most a szemlelek.hu adott tájékoztatást.
Ezeket Catherine Michaud, a GayLib LGTB-egyesület elnöke történelmi lépésnek mondta. Sylviane Agacinski baloldali filozófus pedig etikai és antropológiai forradalomnak nevezte. Joggal. De nem minden forradalom jó.
Ha a szenátus rábólint, 43 éves koráig minden nőnek, tehát a leszbikus pároknak és egyedülállóknak is, közpénzen válik hozzáférhetővé a mesterséges megtermékenyítés, természetesen anonim – de a gyermek 18 éves kora után felfedhető – spermadonorral.
Mit ér a gyermek az olyan apával, akit csak nagykorúságát elérve ismerhet meg? Ha közben az apa meghalt, örökölhet-e utána? Ha elszegényedett, hárul-e szülőtartási kötelezettség az apa nélküli fiatalra?
Csak néhány kérdés, hogy lássuk, milyen zavaros ez a világ. Lazít a törvény a béranyaság kérdésében is: két nőnemű partner esetében megengedi, hogy az egyik fél mesterségesen megtermékenyített petesejtjét a másik hordja ki. Így egyikük genetikai, másikuk szülőanya lesz. De ez még nem minden.
A tervezet lehetővé teszi az embriók géntechnikai módosítását, őssejtjeikből ivarsejtek előállítását, sőt, emberi őssejtek állati embriókba való beültetését is. Milyen lények születnek ebből? Ember lesz vagy állat?
Alighanem azt várják, hogy egyes szerveit biztonságosan fel lehessen használni emberi szervátültetési célból. Ezért állatnak kell minősíteni, hogy a szerveinek kivétele ne okozzon jogi problémát.
Ki törődik azzal, hogy az ENSZ gyermekjogi chartája szerint a gyermekeknek joguk van ahhoz, hogy szüleiket lehetőség szerint ismerjék, és velük nevelkedjenek? Eddig a lehetőség szerint kifejezés az apa halálára vagy akadályoztatására vonatkozott. Ezentúl elég, ha két nő azt mondja: nekem nem kell férfi, csak gyerek, s nincs lehetőség arra, hogy ismerje biológiai apját.
Orvosi, jogi, erkölcsi érvek sorát felvonultatva sokan tiltakoztak mindez ellen. De a „forradalmárok” nem érvelnek. Az ellenvéleményeket „elavultnak” és „ideologikusnak” minősítve lesöprik az asztalról.
Aldous Huxley „Szép új világa” valaha fantasztikus könyvnek, utópiának számított. Most útmutatóként kezelik. Nyikolaj Bergyajev látta ezt. Huxley regényének 1982-es magyar kiadása elé mottóként a következőket idézték tőle:
„Az utópiák megvalósíthatók. Az élet az utópiák felé halad. És talán egy új évszázad kezdődik el, egy olyan század, amikor az értelmiségiek és a művelt osztály majd olyan módozatokról álmodozik, amelyekkel el lehet kerülni az utópiákat, és vissza lehet térni egy nem utópista társadalomhoz, amely kevésbé »tökéletes« és szabadabb.”
Sajnos most a megvalósítás fázisában, annak is az elején járunk. Huxley megalkotta az új világot, de nem tartotta „szépnek”. Művét figyelmeztetésnek szánta, hogy ne forduljon az emberiség olyan irányba, amelyben a monogámia, a magánélet és a pénz illegális. A könyvet a nemzetiszocialista hatalomátvétel és a kommunista diktatúra fényében az állami túlhatalom elleni fellépés, a szabadság utáni vágy jelképének lehetett tekinteni. Mégsem ezek a bukott diktatúrák váltották ki a felismerést, hogy az akkori jövő „most” van. Sztálin és Hitler működtetni tudták a diktatúrát, de nem állt rendelkezésükre az a tudás, amellyel mérnöki munkává alakulhat a nemzés, és elveszik az embertől azt, ami természettől fogva a sajátja: a szerelmet és az utódnevelést. Alexis Soloski a New York Times egyik idei nyári cikkében írt arról a televíziós sorozatról, amit Huxley könyvéből most készítettek. A cikk végén joggal teszi fel a kérdést: Tehát a jövő most van? Bergyajev nyomán a felelet: majdnem. Az életünk, legalábbis francia földön, még a régi utópiák felé halad.
De reménykedjünk. Huxley nem akarta megvalósulva látni a jóslatát. Elkerülhetjük a józan ész élve eltemetését, ha Bergyajev utópiamentes kor utáni utópiáját követjük.
Visszatérünk egy nem utópista társadalomhoz, amely bár kevésbé „tökéletes”, mint a franciák új világa, de szabadabb, mert nem gázol bele az emberi lélekbe. Tegyük meg, hogy valóban szép legyen az új világ!
Bioetika nélkül nem fog sikerülni.
