Véletlen lenne, hogy e két fogalom által összeölelt, roppantul kiterjedt tapasztalati valóság messze túlmutat önmagán, a lét előtti Létezőre? A Teremtőre, a világmindenség személyes Gazdájára és szelíd birtokosára? S hogy a léterő – erőnlét fogalompárban felsejlik az isteni alkotói akarat, ami a folyamatos megújítás igényével és belső hajtó erejével alkotta meg a világokat, világunkat és parányi szívünket? Hogy a 16. századi reformáció valójában annak a mélyen rejlő teremtői erőnek és akaratnak a felismerése és megfogalmazása, Aki nélkül, és örök Fia, a Logosz, az Ige nélkül semmi nem lett, ami lett (János 1,1-3)?
Feltehetjük tehát ezt az egyáltalán nem formális kérdést is a címben megfogalmazott két fogalom gondolati energiamezejének áramlásában:
valójában hány reformáció is lehetett, van és lesz Isten akaratából az emberiség történetében az egyetlennek tekintett 16. századin kívül?
Hisz az első nagy formálás, a deformált anyag Isten akaratának megfelelő valósággá gyúrása nem isteni reformáció volt? A roppant formátlan anyag odahajlítása az isteni teremtői elképzelésekhez, amiről ezt olvassuk: Kezdetben teremtette Isten az eget és a földet, a mélység fölött sötétség volt, de Isten Lelke lebegett a vizek fölött (1Mózes 1,1-2)? Erről a világszabó-formáló-létesítő reformációról maga Isten látta és íratta meg a Teremtés könyvében: Ez jó (az 1Mózes 1-ben többször is). És nem reformáció volt az, amikor a formátlan népből Isten a pusztai vándorlás 40 éve alatt egy „egységes” népet gyúrt egybe a Tízparancsolat adásával és annak betartatásával? Ahogyan a „népemmé fogadlak” többször is elhangzik (2Mózes 6; Jeremiás 17; 32; a Róma 9 később visszaidézi ezt a nagy „reformációt”).
A teremtés hetedik napja – a Nürnbergi Krónikában (1493)
Egyáltalán nem véletlen, hogy a lételméleti gondolkodás, az úgynevezett ontológia a kozmikus, rajtunk kívüli, minket megelőző, s valószínűleg túlélő létalkotásról, és Létalkotóról Krisztus Urunk előtt már az 500-as években Parmenidessel induló történelmében tudott?
Az egyetemes emberi tudatban ott van a lenyomata annak az ősi tapasztalati ténynek, hogy létezés nincs Léteztető, Létrehozó, alkotás Alkotó nélkül! Ez az eszmei őrtüzeket évezredeken át az emberi elmékben gyújtogató, eszméltető folyamat egészen napjainkig tart.
Legnagyobb alakjai között Aquinói Tamás, Hartmann, Heidegger, Husserl neve áll. De még ezt a létezésre rákérdező „filózást” is messze megelőzte az a bibliai létezés-bölcselet, ami a Kijelentésben nyilvánult meg. Hiszen a Biblia a teremtetlen Teremtőt, a „Vagyok, aki vagyok” élő titkát (2Mózes 3,14), a létezést alkotó és azt létben tartó Istent személyes Úrként mutatja be, a galaktikák és planétánk, meg az emberi szív kiformálójaként. Minden lételméleti filozofálgatás előtt és fölött bizonyítva: az egész földi és az egész galaktikai lét az egyetlen Létező keze munkája, s minden azért értékes, mert az értékalkotó, létesítő hatalmas Isten műve, az Ő Lelke és keze munkájának lenyomata, alkotása.
Ahogyan protestáns Berzsenyink már az 1800-as évek elején gyönyörűen megfogalmazta (Fohászkodás – 1807-1808 körül. Végleges formája: 1810):
Isten! Kit a bölcs
Lángesze fel nem ér,
Csak titkon érző lelke
Óhajtva sejt:
Léted világít,
Mint az égő nap,
De szemünk
Bele nem tekinthet.
A szellemtörténet, a Biblia bizonyságtételeinek, a reformáció maradandó, sarkalatos igazságainak a születése bizony nem véletlen, hanem isteni tervezés, döntés, elrendelés eredménye. Csodálkozzon erre Rá a lelked, ha már a világló Létbe belenézni nem is tudunk, de sejthetjük:
abban a roppant gazdagságban, amit Istenünk reformációi ünneplésünkkor emlékezetünkbe idéz, élet, megtartás, jövő van.
Induljunk hát együtt ennek a Szentháromság egy, örök Istennek az ünneplésére, Aki személyes léterőként megmutatta magát a roppant energiákat működtető, törvényszerűségeknek engedelmeskedő teremtésben, s szép világokat hozott létre, tart fenn és bölcsen igazgat. S személyes sorsunk istenes, önmagukban megmagyarázhatatlan fordulataiban és folyásában is megsejteti személyes és megtartó léterejét – erőnlétünkben.
Hogyan is vehetjük át a Léterő nekünk szánt energiáit? Lutherhez hasonlóan úgy, hogy feltesszük a személyes kérdést: Miként jutok könyörülő Istenhez? Személyes fohásszal, Bibliát lapozgató, olvasó igazság-kereséssel. A Létező, igaz Isten adott neki, nekünk is választ. Luthernél lett 1517. október 31. Meg 95 tétel az igazságról.
Nálunk is lehetnek reformálóan áldott, szép, igaz megtérés-, és vallomás találkozások ezzel az Istennel! Knox Jánosnál úgy volt ez, hogy a személyes istenhit erőforrásából merítve tudta kimondani az őt elítélni akaró skót-angol rendeknek:
Én Istennel egyedül is többségben vagyok!
Mennyi lényege szerint hasonló élethelyzet van ma is! Bethlen Gábor fejedelemnél úgy lett a Létező ereje Erdélyországot naggyá tevő személyes erőnlétté, a vezető vezetőjévé, hogy harmincnál is többször elolvasta a Bibliát és a Lélek bölcsességével kormányozta, oltalmazta, szerette a hegyeken túli ország népét – magyart, németet, reformátust, lutheránust, unitáriust.
Sok milliónyi protestáns szív és elme alkotó erejéből, bibliás hitéből, puritán szorgalmából megszületett az az európai kultúra, ami évszázadokon át a világ elejét és erejét jelentette. Amiről napjaink indiai filozófusa, V. Mangalwadi megírta hatalmas könyvét „A Biblia – Európa szíve” címmel, sok száz oldalon ezernyi történelmi ténnyel bizonyítva: a létezéshez Istennél erőt kereső ember ezzel az Örök Létezőbe kapaszkodó hittel lesz emberileg naggyá, emeli fel családját, a rábízottakat, közösségét!
És ma? A jövő felé pillantva? Milyen erő megjelenését jelentheti a reformáció és a mögötte élő hit? Például azt, hogy megtanulunk különbséget tenni és ezért küzdeni is imában és egyházban, családban és a közéletben, de még a politikában is: a digitális lehetőségek, a mesterséges intelligencia, a totális kontroll korában éberen figyelünk a világot kiber-börtönné változtatni akaró manipulációkra (Sören Korgaards).
A Léterőből merített világos bibliai látással lesz erőnk győzni a hazugságok felett, bármily tömegfogyasztásra csábító módon is próbálják eladni nekünk ezeket.
Vagy: a világjárvány félelmet keltő vírushadjáratára nem pánikkal, nem is a veszély valóságát lehazudó cinizmussal válaszolunk, hanem komolyan vesszük a valós veszély elleni védekezésre felelősen intők szavát. És közben a hit leleményességével elkezdhetünk Bibliát másolni és COVID-Bibliát készíteni, ahogyan Svájcban és a Királyhágó-melléken teszik.
Illusztráció (pixabay.com)
Arra is érzékenyít, bátorít, biztat minket az előttünk álló ünnep, hogy felismerjük a pillanatnyi sötét sorsfelhők alatt is azt a „létfényt, létvilágot” (M. Heidegger), ami átragyog a szívünkig a legsötétebb pillanatokban is. A reformáció nem csak ünnepként van itt jelen közöttünk. Hanem éppen Isten az, aki létét mindennapi jelenlétében akarja megmutatni nekünk, s ezzel valóban ünnepibbé, boldogabbá hangolni át, emelni meg kicsit az életünket.
Ahogyan a svájci református tudós, napjaink világsiker könyvbestsellerét megírt Chr. Stückelberger kifejezi:
csak az etikailag megemelt látószögű ember és emberiség lesz képes a túlélésre.
Akik legalább a golgotai kereszt áldozathozó magasáról vagy Jákob álombeli létrájának a földtől néhány méterre megemelő magaslati fokáról tudnak széttekinteni: előre, fel, magukba és a külső-belső jövendőre. Ebből az emeltebb látószögből jövünk rá arra, hogy nem puszta szójáték a két SDG egybeesése: a fenntartható fejlődést kifejező SDG és a reformáció nagy igazságát kifejező másik SDG: Egyedül Istené a dicsőség.
Hogy ez a kettő egymáshoz közeledni tudjon, érdemes lesz elgondolkodni ezen a megállapításon:
„Ha a nyers politikai-hatalmi érdek határozza meg a jövőt, akkor befelhősült az emberiségnek. Ha az emberiség elemi érdekei és az etikus világerők határozzák meg, befolyásolják a politikát, van még remény”.
Adja Isten, hogy a reformációban „létfényt, lét világosságot” hozott Szentháromság Isten fordítsa ma is, és minden napon a mennyei léterőt földi erőnlétté bennünk. Ahogyan több nemzedékes protestáns énekünkkel valljuk:
Az Úr csodásan működik,
Bár útja rejtve van.
Mint titkos bánya mélyiben,
Formálja terveit,
De biztos kézzel hozza föl,
Mi most még rejtve itt…
Bízzál az Úrban, rólad ő
Meg nem feledkezik,
Sorsod sötétlő árnya közt
Szent arca rejtezik.
