Az enyhe hajlatú genfi Saint-Antoine dombocskára ma reggel, a reformáció hetében felbaktattam időutazásos lelkülettel. A rue Jean-Calvin macskakövein baktattam felfelé a nagy templom irányába. Kálvin egykori háza előtt lépkedtem elgondolkodva. És mit látok? A reformátor nagy, földig érő köpenyében éppen kilép az öreg ház kapuján…
Óvatosan meg-megállt a kissé nedves, síkos, kopott kockaköveken. Tudtam, túl van már a reggeli készülésen, imádkozáson, Igére-hangolódáson. Utóda, Béza, a genfi eklézsia pásztora jegyezte le, hogy Kálvin háza ablakából minden áldott reggel négy órakor már kiszűrődött a fény, hiszen ekkor kelt fel. Majd imaszőnyegére térdelve imádkozott, és Bibliát olvasott. Utána néha visszapihent.
Úgy tartotta, hogy az ima az a földi-lelki erőmű, ami biztosítja a napi hajtóenergiát életünkhöz.
Nagy művében, az Institutioban, a „Keresztyén vallás rendszere” c. kétkötetes munkájában mintegy 70 oldalt írt „az imádságról, mint a hit legfőbb gyakorlásáról, amellyel az Isten jótéteményeit naponta elvesszük”. Az emberek eme legkiválóbb érintkezésmódját Istennel saját fogalmazású imákkal, meghitt kommunikációval gyakorolta. Néha ágyában fogalmazta meg imádságát, a folyamatos bibliaolvasás módszerével versről-versre haladt az igemagyarázatban. Gyorsírással vagy kulcsfogalmakkal készítette jegyzeteit.
Egyik fennmaradt hajnali imája jutott most eszembe, amit évekkel ezelőtt fordítottam le:
„Istenem, Atyám és Szabadítóm, mivel tetszett Neked, hogy engem ezen az éjszakán kegyelmedből megtartsál, s erre az új napra juttassál, segíts nekem, hogy minden gondolatom, beszédem, cselekedetem tetszésedre lehessen. Minden lépésem a Te tiszteletedre, testvéreimnek pedig üdvösségére váljék. Minden, amit ma megteszek, arra a célra irányul, hogy Téged szolgálhassalak, magasztaljalak. Segíts, Uram ebben engem!”
Erőt gyűjtve Kálvin reggeli imájából, utána iramodtam…
Két magyar nevére is emlékezem – mondja Kálvin
Töprengtem, miként szólítsam meg addig „élőben” soha nem látott reformátorunkat, akinek ezerféle metszeten, festményen, ércben, kőben, fában, majd filmeken megőrzött képe úszott át emlékezetem monitorján egy szempillantás alatt. Aztán úgy döntöttem, választom azt a módot, amivel és ahogyan ő szólítgatta leveleiben a címzetteket, ha nem hölgyről volt szó:
– Jó reggelt, Domine Calvinus, Monseigneur Calvin!
– Juste frère, juste frère, s’il vous plaît! – Csak testvér, csak testvér, kérem szépen! – vágott azonnal szavamba.
– D’où ça vient? – Honnan jön?
– De Hongrie – Magyarhonból – vágtam rá.
– De Hongrie? De Hongrie?…Attendez … attendez! Oui! Connaissez-vous Dominus Gergely Belényesi? – Magyarországról? Magyarországról? Várjon csak…várjon! Igen! Ismeri Gergely Belényesit? Il m’a rendu visite, a écouté mes conférences universitaires, mes sermons et a vécu quelque temps dans ma maison en tant qu’étudiant peregrinus de loin. – Ő járt nálam, hallgatta akadémiai előadásaimat, prédikációimat, lakott is egy ideig házamban, mint messziről jött peregrinus diák.
– C’est très intéressant! – Roppant érdekes – feleltem elfogultan és meglepődve Kálvin közlékenységén.
– Et il y avait quelqu’un de Hongrie … Eh bien, ces noms hongrois sont assez accrocheurs. Je l’ai! À propos de Krasná. Comment ça s’appelait? Krasznai …Krasznai … Mot, oui: Ferenc Kaprofontes de Krasznai, qui m’a écrit une longue lettre. – S volt még valaki Magyarországról…Nahát, ezek a magyar nevek elég fogósak. Megvan! Krasznáról. Hogyan is hívták? Krasznai…Krasznai…Igen, igen: Krasznai Kaprofontes Ferenc, aki meg hosszú levelet írt nekem.
Aztán belelendült reformátorunk a beszédbe, mintha a szomszédban lévő Akadémia előadótermében lenne, s én a hallgatóság egy személyben. Így folytatta (most már a magyar fordítást írom ide):
– Előbbinek többször beszéltem arról, hogy az igehirdetés milyen fontos. De még fontosabb, hogy aki szól, az alaposan felkészüljön. Én, miként most is, fel nem mernék menni a szószékre készületlenül, bízva rutinomban, eddigi közel kétezer prédikációm után. A semmiből ugyanis nem lenne semmi. Ma is hajnali négytől-hatig erre a reggeli szolgálatra készültem.
– Plus brillant que le jour, Amice, mon ami: la prédication est la plus grande chose au monde! –
Napnál világosabb, Amice, barátom: az igehirdetés a legnagyobb dolog a világon.
Az alázat szabadsága
Ott a St. Pierre református nagytemplom sarkán hallgattam a helyet, időt feledtető Kálvint, amint egyedül nekem mondja:
– A hallgatóságot Isten Igéje szabadságra neveli: lelkileg, szellemileg, magatartásában szabaddá tesz minden törvényeskedéstől, de nem a rendtől és a fegyelmezettségtől. Ez az alázat szabadsága. Egész életünkön át csak alázattal járulhatunk Isten elé. Különben Ő nem tud adni nekünk semmit. Az alázatos szívben, szellemben nem csak gyönyörködik, hanem annak tud is adni minden nap valami újat, szent és megtisztító ismeretet. Itt Svájcban és Önöknél, Hungáriában is így működnek igazán a dolgok.
– J’ai entendu parler de la Hungaria, Hongrie, un pays presque aussi beau que notre Suisse. – Hungariáról azt hallottam, majdnem olyan szép ország, mint a mi Svájcunk.
– Igen, igen, csak kicsit más. A végtelen rónák szépsége olyan, mint a tenger végtelenje. Istenhez szárnyal benne a lelkünk…
– Je dois me dépêcher, Domine Hungaricus, à sept heures, dans 10 minutes, je dois me tenir à la chaire de Saint-Pierre. Et la précision est une vertu angélique pour nous. – Sietnem kell, Domine Hungaricus, hétkor, 10 perc múlva már a St. Pierre szószékén kell állnom. És a pontosság nálunk angyali erény.
– Azért ezt még elmondom – folytatta egyre gyorsabb tempóban genfi franciasággal, alig bírtam követni szavait -, mert csak az Úr tudja, találkozunk-e még. Aki komolyan veszi a készülést az igehirdetésre, az komolyan veszi azt, aki hallgatni fogja. És minket a népünk, meg az angyali seregek és az Úr is hallgat. Háromszoros a felelősségünk.
Jegyezze meg barátom: nem kell senkinek sem fényes retorikai teljesítményre törekednie, hanem a prédikációban hűséges tanúként kell az Isten által üzent tartalmat tovább mondani. Hűség, pontosság, egyszerűség…
dans le sermon, en tant que témoins fidèles, le contenu du message de Dieu doit être transmis. Loyauté, précision, simplicité…Loyauté, précision, simplicité… – jegyezze meg kérem! HŰSÉG, PONTOSSÁG, EGYSZERŰSÉG!
Kellenek a mennyei koordináták!
– A Mózes ötödik könyve 6,15-19 alapján fogok ma reggel beszélni, s ennek kapcsán elmondom az itt lévő, Európa sok részéből idesereglő diáknak és jóravaló genfi népünknek: Hogy nézne ki, ha fölmennék a szószékre úgy, hogy előtte egyetlen pillantást sem vetettem volna a Könyvbe, s valami frivol beképzeltségtől vezérelve ezt mondanám: ” „Na ja, ha már egyszer itt vagyok, biztosan ad nekem az Isten üzenetet, amit mondanom kell’”. És ha e tévhitben mégis megpróbálnám, hogy ne olvassak bele a Szentírásba, ne gondolkozzam el azon, mit is kell mondanom, alapos készülés nélkül, s annak alapos átgondolása nélkül, mit is akar Istenünk a Szentírás által a nép építésére szólni, meg mernék szólalni, akkor arrogáns ember lennék. Isten pedig egészen bizonyosan összezavarná még az eszemet is. Ha bárki hivalkodóan vagy lebecsülő szóval okoskodna a Biblia, a prédikáció hallgatása és az igehirdetés ellen, annak mondja el, kérem:
Az életben kellenek a mennyei koordináták. Ez pedig a Biblia és az igehirdetés iránytűje! –
La vie a besoin de coordonnées célestes. Et c’est la boussole de la Bible et de la prédication! Hosszú távon mind az egyéni, mind a közösségi élet biztosan eltéved ezek nélkül. Tudja, milyen nagyszerű értékteremtő eszköz az igehirdetés és az igehallgatás? Nem is gondolunk sokszor erre! Lelki gyümölcsöt, biztos tartást, szilárd jellemet formál, egyént, családot, várost, Genfet, meg Budát teheti jobbá, de közvetlen anyagi haszna is lehet, ha jól csinálják.
– Az igehirdetésre adott válaszként az adakozásra gondol, Domine Calvinus? – vetettem közbe.
– Szó sincs róla! Még a szociális elsősegélyezés is kiváló eszköz. Szociális tett! Tudja meg, Denis Raguenier titkárom, aki gyorsíró is, francia menekült, úgy keresi meg kenyerét, hogy neki diktálom leveleimet. Majd gyorsírással lejegyzi prédikációimat. Idáig vagy 1500-at. Aztán kis olcsó könyvecske formájában kiadjuk, gyülekezeti tagok, presbiterek eladják azokat, a bevételt pedig a menekültek és a közösségünk rászorultjai támogatására fordítjuk. Isten dicsőségére és felebarátaink nagy földi szükségeinek, ínségének enyhítésére. Szent körforgás, barátom, ez az igazi befektetés és jótett!
– Vigyázzon magára, az Úr őrizze és vezesse, ha nem találkoznánk – lassított beszédtempóján, mint aki elköszönni készül.
– La Hongrie et la Pologne, la Hongrie et la Pologne sont les bastions orientaux de la foi évangélique. Son bastion. Ils ont une grande mission. Hungária és Polonia, Magyarország és Lengyelország az evangéliumi hit keleti fellegvára. Védőbástyája. Nagy küldetésük van. Ha még egyszer találkozunk, szólok erről is pár fontos szót… Isten Önnel, Domine Hungaricus.
– Isten Lelke vezesse Önt továbbra is, Domine Calvinus, Frère Calvin…Mercie bien! – Igazán nagyon köszönöm!
Ezen a különös szombat reggelen, mondanám: genfi kálvinista reggelen Kálvin János lendületes mozgással eltűnt a hatalmas templomajtóban, mintha repült volna. Valósággal kicserélődött. Lassú lépteiből átváltott nagy sebességre, a szószékre már angyalszárnyak vitték, mert gyorsan el akarta mondani, amit Urunk rábízott az ószövetségi üzenetből. Mindent, amit csak a múló időben lehet. Isten dicsőségére és hallgatói, meg a rászorulók lelki-testi épülésére… A soknyelvű gyülekezetben egy magyar lelkipásztor is lenyűgözve hallgatta őt…
