Ünnepi alkalom szólaltatta meg a harangokat december 8-án a komáromi Szent András bazilikában, áldozópapokat szenteltek. A három fiatal között volt a dunaszerdahelyi Sebö László is, aki Ógyallán teljesít szolgálatot. A káplán urat kérdeztük múltjáról, jelenéről és jövőbeli terveiről.
Milyen életút vezetett a primíciához?
Minden pap mögött áll egy életpálya, egy út. Nálam ez az út 13 éves koromban kezdődött. Vallásos családból származom, minden vasárnap és ünnepekkor eljártunk templomba, mindig a gyerekek számára fenntartott első padba ültem. Volt egy alkalom, amikor úgy alakult, hogy egyedül mentem a templomba. Jól emlékszem a mise kezdete előtt Kiss Róbert, akkori esperes úr kijött gyóntatni. Kis hezitálás után bementem a gyóntatófülkébe. Majd a gyónás végén az esperes úr megkérdezte, hogy szeretnék-e ministrálni. Örömmel elfogadtam a felkérést, mivel a ministránsok közül többet ismertem. Úgy éreztem, szívesen töltenék több időt közöttük, hát így lett vasárnapi misére járó gyerekből napi szinten ministrálni járó gyerek.
A szolgálat során egyre jobban kezdtem figyelni másokra, szükségleteikre. Sürgető érzésként éltem meg, hogy jót tehessek. Példaképként volt előttem Róbert atya, aki törődött az idősekkel, a családokkal és a fiatalokkal egyaránt. Kis idő elteltével rájöttem, hogy ez számomra is elérhető, így megszületett bennem az az elhatározás, hogy pap szeretnék lenni.
A környezetem nem vett komolyan, de én ezzel nem foglalkoztam. Kisebb megkísértés a gimnázium végén következett be, amikor kiváló matematikai versenyeredményeimnek köszönhetően lehetőségem lett volna a pozsonyi Comenius Egyetemre felvételi nélkül bekerülni. Végül az eredeti terveimhez híven a pozsonyi papneveldébe adtam be a jelentkezésemet, ahova fel is vettek. Mindössze hárman voltunk magyarok az évfolyamban. Nagyon jó volt, hogy számíthattunk egymásra. A 4. évfolyam közepén az érsek atya felajánlotta, hogy néhányunkat Rómába küldene tanulni, mivel egyházi jogászokra van szükség. Ketten bele is vágtunk a nagy feladatba. Komoly előkészületekre volt szükség, mivel az oktatás olasz nyelvű, a szeminárium pedig német nyelvű volt. Egy-egy hónap intenzív nyelvoktatást követően elkezdtük tanulmányainkat. Két áldásokban gazdag év következett. Ezután másfél évig diakónusként tevékenykedtem, majd 2020. december 8-án szenteltek pappá a komáromi Szent András bazilikában.
A szemináriumi elöljárókkal és azokkal, akikkel együtt kezdte el tanulmányait Rómában (Fotó: Sebö László archívumából)
A papszentelés melyik mozzanata érintette meg leginkább?
A papszentelés egyik nagyon fontos momentuma az, amikor az érsek atya a szentelendőkre ráteszi a kezét és eközben harangszó hallatszik. A szentelésemen ez abban volt különleges, hogy a harangok csak azután szólaltak meg, miután két társam már az érsek atya elé térdelt, az rájuk tette a kezét és már el is távoztak az érsek atyától. A harangok tehát akkor szólaltak meg, amikor az érsek atya előtt térdelve a fejemre rakta a kezét. Ez számomra egy emlékezetes és egyben nagyon erős mozzanata volt a szentelésnek.
Mit jelent Önnek a papi hivatás?
A hívő a papban Istent keresi: a megértést, a szeretetet, az elfogadást. A pap feladata az embereket Istenhez vezetni, az ő szeretetét továbbítani, nevelni a bensőségesebb, mélyebb kapcsolatra Istennel. A papnak jó példával, jelenléttel kell segítenie az embereket. Ezt szeretném megvalósítani és gyakorolni az életemben.
Hogyan készült az első miséjére?
Tudni kell, hogy nem létezik olyan felszentelt szolga, akinek nincsen helye. Megkaptam azt a kegyelmet az érsek atyától, hogy Ógyallán kezdhetem el papi szolgálatomat, ahol a diakónusi szolgálatot is végeztem. Első szentmisémet ugyanakkor szülővárosomban, Dunaszerdahelyen tartottam. A felkészülésre elegendő időt kaptam, de a járványhelyzet eléggé megnehezítette az első misém megszervezését. Végül a létszám korlátozások okán úgy döntöttünk, hogy két misét tartok, elsőt szlovák nyelven, másikat magyarul.
Rómában tanuló magyar diákokkal (Fotó: Sebö László archívumából)
Milyen kihívásokkal néz szembe egy frissen felszentelt pap a járvány idején?
A papi életnek legalapvetőbb része az imádság. Soha nem szabad elhanyagolni. Az Istennel való kapcsolatot ápolni kell. Tapasztalatból mondhatom, hogy nem lehet mindenre felkészülni, nem tudnak mindenre megtanítani, de nyitottnak kell lenni Isten felé, és a hívek felé egyaránt. Járvány idején természetesen nagyban megnövekszik azon helyzetek száma, amelyre nem lehet felkészülni, azon kihívások száma, amelyek még a tapasztalt papok számára is újaknak számítanak. Bízom abban, hogy ha kitartó leszek az imádságban, az Isten minden egyes problémára megoldást fog mutatni.
Mit vár a 2021-es évtől?
Szeretnék dolgozni a kapcsolataimon, megerősíteni azokat, sok újdonságba beletanulni, tapasztalatot szerezni. Bízunk benne, hogy a járvány minél előbb véget ér. Az embereknek azt kívánom, hogy tanuljanak ebből a helyzetből, kezdjék el értékelni amijük van. Elégedjünk meg azzal a kevéssel is, mert annak a megléte sem természetes.
Foci után kispapokkal Pozsonyban (Fotó: Sebö László archívumából)
Hogyan képzeli el a papi szolgálatát 10 év múlva?
Szeretnék kitartani az egyik elvem mellett, mely szerint: „Oda megyek, ahova azt az érsek atya szükségesnek látja.” Az egyházban hierarchia van, ami biztosítja a rendet. Én az érsek atya döntésére bíztam a sorsomat, és a jövőben hasonlóképp képzelem el. Lehet, hogy a jövőben más közösségnek nagyobb szüksége lesz rám. Előretekintve 10 év múlva olyan plébánosnak képzelem el magam, aki kiterjesztett szolgálatot végezve, több faluban teljesít papi szolgálatot.
