A táborok elindítója, főrendezője és szervezője a Csemadok volt, majd 1991-től, megalakulásától kezdődően a feladatot átvállalta a Szlovákiai Magyarok Folklórszövetsége, illetve annak a titkára, Farkas József és a mindenkori elnöke lett a felelőse szervezője.
Szervezésében kiépült a kapcsolattartás főleg Magyarország, de Erdély és más országok felé is. A táborokat mindenkor a programgazdagság jellemezte. Az átadandó anyagot az oktatók mellett minden esetben az adott tájegység meghívott hagyományőrzői (táncosok, zenészek) is bemutatták, illetve segítettek az anyag és a stílus elsajátításánál.
Igaz, hogy ez jelentősen megemelte a tábor költségeit, de amíg sikerült megfelelő szponzorokat és társrendezőket találni, addig ez vállalható és megoldható volt.
Társrendezők voltak a Csemadok, az iskolaügyi és kulturális minisztériumok, a tábor helyszínének önkormányzata és annak szervezetei, Magyarországról az Illyés Közalapítvány, a Magyar Művelődési Intézet, a Csehországi és Szlovákiai Magyar Kultúráért Alapítvány, segítők voltak a külföldön élő táncos barátaink, köztük: Sebők Géza és Mária Svájcból, Franz Klaus Münchenből, Tetsuo Matsunaga Japánból, valamint az alkalomról alkalomra beszervezett magánvállalkozók. Több esetben a táncosait, zenészeit jutalomként kiküldő táncegyüttesi fenntartó szerv is átvállalta táncosai, zenészei költségeinek térítését.
A X. jubileumi táncház és népzenei tábor megszervezésére 1997-ben a 43. Országos Kulturális Ünnepély keretében, annak beépített szerves részeként, Gombaszögön került sor. Az ötlet, és az új színhely megfelelőnek bizonyult.
Ügyes szervezéssel és jó propagálással reméltük, hogy a tábor hamarosan gyökeret ereszt ezen a színhelyen is.
A Csemadok színhelyileg érintett szalóci helyi szervezete is nagyon lelkesen támogatta a kezdeményezést, amely az első évben már mintegy száz résztvevővel valósult meg. Az egész heti értékes oktatások mellett kiemelkedően egyedi megoldást jelentett a Szádvárborsán (Borzova), a hagyományáról akkor már messze földön ismert és híres fennsíki gömöri faluban megrendezett táborzáró táncház. Kár, hogy a szombatra meghirdetett országos kulturális ünnepély esti műsora a rossz idő miatt elmaradt, mert igazában ez is segítette volna kialakítani a tábor jellegzetességét.
Abban az időben országos méretű fesztiválhoz kapcsolt és hagyományőrző faluban megrendezett fesztiválzáró táncházzal rajtunk kívül egyetlen Kárpát-medencében rendezett táncháztábor sem büszkélkedhetett.
A résztvevők létszámát figyelembe véve a táncház- és népzenei táborokból az 1992-es, 93-as és 94-es években rendezettek voltak a leglátogatottabbak. Ezek az évek a társadalmi élet szempontjából – mely magába foglalta a táncházmozgalmat is – a népművészeti kollektívák szervezettségének nagyon pozitív ideje voltak. Ekkor például a Szlovákiai Magyarok Folklórszövetségnek 1227 igazolvánnyal rendelkező, fizető tagja volt.
Ez egy olyan állandó tagsági bázist jelentett, amelyre a táncháztáborokat is építeni lehetett. A kilencvenes évek végére ez a szervezettség már jelentősen csökkent.
Az SZMF ma már csak a hagyományaiban, a nevében és évente egy-két országot átfogó rendezvényében létezik. Kár, mert segítségével jelentős állami anyagi támogatáshoz jutottak a népművészeti kollektíváink. Igazában abban az időben, abból a támogatásból sikerült a táj- és stílushű viseletkészletüket megalapozni.
Sajnos ezt is, mint a Szlovákiai Népművelési Intézet nemzetiségi osztályának megszüntetését, „fájdalom” nélkül tudomásul vettük, vagy talán észre sem vettük, és hiányát a mai napig nem érezzük, legalább is nem lázadozunk miatta.
Az emberek a számukra kedves, értékkel bíró tudás megszerzéséért mindig is tudtak áldozni. A tánctanulás, a „táncházi tanítás” is évszázados múlttal bír. Győrffy István emlékezik meg az első „tánctanfolyamról” a Nagykúnsági krónika című művében (Bp. 1941). Ő a XIX. század első felének nagy verbunktáncosáról, Egres Kis Lajos verbunkos káplárról és az ő első „ táncháztáboráról” ír.
Lajos fiatal legényként csapott fel katonának, és kiváló tánctudásának köszönhetően lett híres-nevezetes verbunkos káplár. Abban az időben még verbuválták, különböző furfanggal, látványossággal toborozták, nem pedig hatósági rendelettel sorozták a katonákat. Aztán 1848 után hazakerült Túrkevére, s mivel sokan szerették volna eltanulni a táncát, támadt egy ötlete és hírt adott mindenfelé az országba, hogy háromhetes tánctanfolyamot indít.
Mindenki, aki részt akar venni, Péter-Pál napján kaszával jelenjen meg az ő kevi portáján/…/, mikor megérkeztek a legények, röviden közölte velük, hogy a tánctanítás aratással lesz egybekapcsolva. A három hét eltelt/…/A legények közül ki megtanult táncolni, ki nem tanult meg/…/Aki nem tanult meg, a következő nyáron megismételte, megismételhette a tanfolyamot.”
A táncháztáborok esetében is így tapasztalhattuk, aki, „megtanult táncolni az a következő évben már elmaradt”, vagy csak a szabad táncolásokra, táncházi estekre jött el, aki nem tanult meg, vagy csak tökéletesíteni szerette volna a tudását, az újból jött.
Sokan „vándorútra” is elindultak. Járták a magyarországi és az erdélyi táncháztáborokat, táncháztalálkozókat.
Folytatjuk.
(Takács András/Felvidék.ma)
