Amikor április 12-én ellátogattunk Nyitraújlakra, és a parkolóba a kocsihoz a temetőn és templomdombon keresztül mentünk vissza, elhatároztam, ide visszajövök fényképezni. Azt nem gondoltam, hogy ez a kívánságom ilyen gyorsan teljesül, de a sors arra irányított.
Fogtam a fényképezőgépem, ami egyébként is eléggé hozzám nőtt, mióta Pogrányban tájházat vásárolt a Csemadok Nyitrai Területi Választmánya a magyar kormány nemzetpolitikai államtitkárságának köszönhetően és elindultam a temetőbe.
A temetőben kincsek vannak, mondanák idegenvezető ismerőseim, ami igaz is, hiszen kirajzolódik a falu nagyjából 100 éves története, ízlésvilága.
A keresztek egy évszázada még nem voltak ennyire egyformák, mint ma, időnként településenként változtak. A kitelepítettek emléknapján idősebb Esterházy János sírjánál tett látogatáskor meg is állapítottuk, hogy az itteni temetőben olyan fakeresztek vannak, amilyeneket másutt nem nagyon látni.
Miután végigfényképeztem a csodálatos kereszteket a temetőkben, odasétáltam idősebb Esterházy János sírjához is, amelyet ismét rendben találtam, ami megnyugtatott. Itt is készítettem néhány fotót, majd utamat a templom felé vettem. Aki fényképezett már templomtornyot – mániából – el tudja képzelni, hány fotót készítettem. Útközben hárman is megállítottak, érdeklődtek: mit fényképezek.
Egy fiatalember, aki a templomdombon gereblyézett Esterházy János nevének hallatán elmondta, ő is szokott gyertyát gyújtani a gróf sírjánál, annak ellenére, hogy nem ismerte, sem az idősebb, sem az ifjabb Jánost – koránál fogva nem is ismerhette.
Valószínűleg látta rajtam, hogy érdekel a mondanivalója, mert kérdés nélkül elmondta, hogy ő a Szepességből származik, német családból, rokonait a második világháború után nemzetiségük miatt meghurcolták. Mondtam neki: ismerem a történelem e sötét korszakát, mivel magyar vagyok.
Fakereszt Nyitraújlakon (Fotó: Neszméri Tünde/Felvidék.ma)
Nem tudom, egyébként is elmondta volna, vagy csak azért bátorodott meg, mert elárultam, hogy magyar vagyok, de kifejtette: apósa nagyon szerette a grófékat, biztosan szívesen mesélt volna, csak sajnos egy éve elhunyt. A család alázatos volt, barátságos, segítőkész a falu népével. Az ifjú János tökéletesen tudott szlovákul, szívesen játszott a helyi gyerekekkel és felnőtten is barátként üdvözölte a gyerekkori pajtásokat.
Nem volt nacionalista, nem ártott senkinek, inkább segített, akkor is, amikor már neki sem volt egyszerű. Nagyon jó ember volt
– emlékezett vissza a fiatalember apósa szavaira.
Nagyobb tiszteletet érdemelne – fogalmazta meg véleményét, majd barátságosan elbúcsúztunk.
Amikor kiszálltam az autóból, éreztem, hogy valami érdekes fog történni, és a megérzésem beigazolódott. Annyira jó érzéssel jöttem el, kisebb csodaként éltem meg ezt a történetet. Valljuk be, éppen olyan korban élünk, amikor az apró dolgoknak is örülni kell. Ezért osztom meg ezt a kedves történetet mindenkivel, mert bízom benne, így mások is megélik a csodát, ami, ha nyitott szemmel és szívvel járunk, körülvesz minket.
(Neszméri Tünde/Felvidék.ma)
