Salkaházi Sára Kassán született 1899. május 11-én. 1944. december 27-én a zsidók után kutató nyilasok a zsidókat bújtató szerzetesnőt is elfogták és többedmagával a Dunába lőtték. Emléknapját május 11-én üli a katolikus egyház. 2006. szeptember 17-én a budapesti Szent István-bazilika előtti téren avatták boldoggá, tízezres tömeg előtt. Ez volt az első Magyarországon celebrált boldoggá (illetve szentté) avatás 1083 óta.
Salkaházi Sára halálának körülményei sokáig nem voltak ismertek. Húsz évvel később a zuglói nyilasper egyik vádlottja mondta el a bíróságnak, mi történt.
A foglyokat este a Fővámház elé terelték, levetkőztették és a Duna partjára állították őket. Mielőtt a sortűz eldördült, egy alacsony, fekete hajú nő – Sára nővér – a kivégzők felé fordult,
a szemükbe nézett, letérdelt, az égre nézett, és keresztet vetett. Mivel holttestét a folyóba vetették, esetleges sírjának helye ismeretlen.
Salkaházi Sára szociális testvér azok közé tartozik, akikről Jézus azt mondja: „Nagyobb szeretete senkinek sincs annál, mint aki életét adja barátaiért!” Személyében Magyarországon először emelt az egyház a boldogok sorába egy egyszerű, középosztályból származó nőt, aki nem volt királylány, sem nemes.
„Salkaházi Sára valóban testvérünk, kortársunk és sorstársunk, aki arra hív bennünket, hogy győzzük le a korszellemet, hiszen élni csak másokért érdemes. Testvérünk, aki ember tudott maradni az embertelenségben, mert szenvedélyes szeretettel fordult Isten és az ember felé. Testvérünk, aki ember tudott maradni az embertelenségben, mert ki tudta mondani Istennek és embernek: az életemet adom érted! Testvérünk, Salkaházi Sára, vértanú és nem pusztán a sors áldozata, mert szeretetből, tudatosan vállalta másokért és másokkal az előrelátható halált. Vértanúsága elkötelezett életének beteljesedése” – olvasható a Szociális Testvérek Társasága rend internetes oldalán.
Sára Kassán végezte iskoláit, tanítói diplomát szerzett és egy évig tanított is. Amikor az első világháború után Kassa az újonnan létrejött Csehszlovákiához került, és a csehszlovák kormány hűségesküt követelt a pedagógusoktól is, Sára ezt megtagadta, amiért el kellett hagynia a pályát.
A visszaemlékezők határozott fellépésű fiatal lányként írták le, akinek ambíciója az volt, hogy újságíró, író lesz. Amikor elveszítette állását, könyvkötészetet tanult, húga kalapüzletében is dolgozott, életképeket, novellákat, tárcákat írt felvidéki magyar lapokba. Első írása 1919. február 2-án jelent meg Syphax álnév alatt a kassai Esti Újságban. Többnyire a kisebbségbe került magyarokról, a szegény munkásokról és nyomorban élő munkanélküliekről írt, nagy beleérzéssel.
Életmódja az újságírókra jellemző volt.
„Önállóság, cigaretta, kávéház, csavargás a nagyvilágban hajadonfőtt, zsebre dugott kézzel, friss vacsora egy kis kocsmában, cigányzene”
– írta akkori életéről később. 1922–23 fordulóján néhány hónapig eljegyzett menyasszony volt, de kikosarazta vőlegényét, egy későbbi gazdatisztet.
Új korszak kezdődött az életében, amikor 1927-ben megismerkedett a Slachta Margit alapította Szociális Testvérek Társasága rend kassai tagjaival, és ez más irányt szabott az életének. Szociális tanfolyamokat végzett a szerzetesrendnél, végül ellátogatott a budapesti anyaházba is, ahol stílusát túl modernnek találták, de nem voltak elutasítóak vele szemben.
1929-ben elfogadták jelentkezését novíciának, és 1930 pünkösdjén tette első fogadalmát. A szegvári rendházhoz csatlakozhatott, de néhány hónapot még Kassán töltött, ahol a helyi Katolikus Karitászt szervezte. Két évvel később Komáromban végzett hasonló munkát. Eközben meg kellett küzdenie korábbi élete árnyaival: „Keresztül kellett gázolnom önmagamon… hogy önmagamat lerázva, megsemmisítve ráismerjek önmagamra, ráeszméljek énemre” – írta.
Hatalmas munkát végzett,
a karitász vezetésén kívül heti huszonhat órában tanított, gyermekkonyhát, kegytárgyüzletet, szegényházat felügyelt, és szerkesztette a Katholikus nő című folyóiratot. Nagyon kimerülten, 1934-ben Kassára helyezték vissza, és mert fáradtságát bizonytalanságként értelmezték, nem engedték, hogy letegye örökfogadalmát.
1937-ben jelentkezett missziós munkára a Brazíliában élő magyar bencések mellé, és Slachta Margit el is engedte volna, de ehhez magyar állampolgárságot kellett kapnia. Ezért 1937-ben végleg Budapestre költözött.
1941 elejétől a Katholikus Dolgozó Nők és Leányok Szövetsége országos vezetője lett. Szerkesztette a mozgalom lapját, gyűléseket, lelkinapokat tartott az országban, három év alatt öt új szegényotthont nyitott összesen háromszáz személyre, és elkezdte a Munkásnő Főiskola építését.
A háborús vészkorszak idején a Szociális Testvérek Társasága rend mindent megtett, hogy küzdjön a nemzetiszocializmus terjedésének embertelen következményei ellen, és Sára is azért imádkozott, hogy ehhez a küzdelemhez legyen ereje.
A Szociális Testvérek rendházaiban mintegy ezer üldözöttet bújtattak. Közülük majdnem százat személyesen Sára nővér mentett meg, aki ekkor a Bokréta utcai munkásnőotthont, a Katolikus Nővédő Otthont vezette.
Sára nővér nagy álmát, a brazíliai missziós utat a második világháború körüli politikai események meghiúsították. 1940 pünkösdjén tette le az örökfogadalmat „Alleluja! Ecce ego, mitte me! jelmondattal (Íme, itt vagyok, küldj engem!)
Ma templomok, intézmények, iskolák viselik a nevét az anyaországban és a Felvidéken. A Boldog Salkaházi Sára Egyházi Iskolaközpont a felvidéki magyar közösség egyik megtartó erejeként 2015 óta működik Szepsiben. Az emlékére állított szobrok – köztük a Tornaújfaluban és a kassai dómban 2013-ban felavatott alkotás – őrzik a felvidéki születésű vértanú emlékét.
A Szociális Testvérek Társasága a mai emléknapon, az általuk működtetett internetes felületen, online imára és emlékezésre várja mindazokat, akik közösen, lélekben összekapcsolódva, kívánnak emlékezni Salkaházi Sárára.
Forrás: Magyar Kurír
(Berényi Kornélia/Felvidék.ma)
