Jókai Mária közismert néprajzos körökben, hiszen nincsen olyan szegmense a néprajznak, amelybe ne kóstolt volna bele és ne alkotott volna maradandót. A zoboralji gyermekjátékok, az évközi szokások, a hímzések mintái és viseletleírások mind fontos részei munkájának.
Az első tánccsoportot még Kálazon alapította meg. Mikor volt ez?
1955-ben fejeztem be a középiskolát Komáromban, óvodapedagógiát végeztem. Szeptember elsejétől Kálazon tanítottam, akkor még volt magyar iskola. A következő nyáron bekerültem a pozsonyi pedagógiai iskolába, itt levizsgáztunk és alsó tagozatos tanítóként végeztünk. A Csemadok az 50-es években már szervezett néprajzos tanfolyamokat, bejelentkeztem, majd az ott tanultakat az iskolában hasznosítottam. Az alsó tagozaton tanítottam, de végzős lányok is néptáncoltak. Az iskolaév alatt nagyon sok programot kellett készíteni, örültek neki, hogy nemcsak szavalatok voltak, hanem táncoltak is a lányok. Később fiúk is csatlakoztak. 5-6 évig tanítottam Kálazon, minden évben volt új előadásunk.
Kálazról Gímesre került, ahol szintén alapított tánccsoportot.
Fontos volt ez nekem, évente többször is volt tánctanfolyam, vagy pedagógusoknak képzés, amire eljártam, ezeket a Csemadok szervezte. Az volt a cél, hogy felpezsdítsék a kultúrát a falvakban, azáltal, hogy tánccsoportok is alakultak. Gímesen egy igazgatás alatt volt a szlovák és a magyar tagozat, de volt vagy hatvan pedagógus, a magyar iskolában párhuzamos osztályok voltak, mert a környékbeli gyerekek is ide jártak. Ahogy Gímesre kerültem, megalakítottuk a csoportot, a kisebb gyerekekkel dolgoztam. Ez nem is tánccsoport volt, hanem folklórcsoport, felvettük a Villő nevet.
Mi motiválta erre?
Szerettem a gyerekekkel foglalkozni, mondókákat, kiszámolókat, gyerekjátékokat játszottunk. A falvakból Gímesre járó gyerekek elmondták a saját verziójukat. A nagyobbakkal pedig elővettük az évközi szokásokat, a villőzést, a pünkösdölést, ami kimondottan gímesi szokás. Amikor a Villő Gyermek Folklórcsoportot létrehoztuk, már voltak járási versenyek, 1965-ben oklevelet kaptunk. Akkor még jártak Nagycétényből is, ott csak néhány évig volt tánccsoport. Mi megmaradtunk és számon tartottak minket, voltunk szlovák versenyeken is: Trencsénben, Eperjesen. Trencsénben külön kiemelték az előadásunk hagyományőrző szerepét. Magyarul adtuk elő a szokásokat, de akkoriban ezt jobban elfogadták. Olyanok voltak a zsűriben, akik értettek hozzá, és értékelték az igyekezetünket.
A hetvenes évektől gyűjteni is járt…
Gyűjtöttem a lányszokásokat, gyerekszokásokat, előbb csak Kolonban, Zsérén, Lédecen, aztán a hegymegi falvakban: Menyhén, Béden, majd a vízmegi falvakban is: Egerszegen és Vicsápapátiban. Minden faluban megvan a tavaszváró, virágvasárnapi szokás, igaz mindenhol más és néhol másként is hívják: pl. kikicézés, vagy killő-villő, de ugyanazt a szokást végezték. A gyűjtések során nemcsak a szokásokat mondták el, hanem azt is, milyen ruhát viseltek. Nem volt annyira idegen ez a számomra, hiszen én is ilyen közegből kerültem ki, bár nálunk több szokás feledésbe merült, de villőzni még én is jártam, Ahán zöldágolásnak hívták.
Említette, hogy járt képzésekre is, de honnan indult, hogy az országos népművészeti fesztiválokat segítse?
A gímesi gyerekekkel összeállítottuk a Kár lenne elfelejteni programot, amit előadtunk Zselízen is. Majd a 70-es évek elején Virágba szőtt álmok címmel készült összeállítás Zselízen. Ebben nagyon sokan részt vettünk. Sok mindent köszönhetünk a Csemadoknak, és nagyon hálás vagyok érte, hiszen megszervezték a néprajzi gyűjtéseket, ebbe sokan bekapcsolódtunk, pedagógusok, amatőrök. Egy hétig tartottunk gyűjtőutat, járásonként, vagy területenként, s amit ott összegyűjtöttünk, a következő évben bemutattuk. Zenét gyűjtöttek, gyerekjátékokat, viseletet, tárgyi emlékeket, sőt még építészettel is foglalkoztak. Igaz, hogy amatőrök voltunk, bár akadtak közöttünk szakemberek, Ág Tibor és Méry Margit akkor a Csemadokban dolgozott, ők is ott voltak. Szerintem ez nagyon értékes anyag volt.
Volt egy nagy alkotása, A párta, amivel rangos díjat nyertek.
A Tavaszi szél vizet áraszt vetélkedőt 1980-ban úgy hirdették meg, hogy egy blokkot állítsanak össze a régiók, a járási versenyen még mindenki elénekelte a magáét, a legtöbb csoport a lakodalmasból adott elő részleteket. Nyitrán összeültünk és javasoltam, hogy a lakodalmast adjuk elő. Nem mindenki vett benne részt, a zséreiek nem akartak, Gímes is kimaradt. Akkor még Királyi is a Nyitrai járáshoz tartozott, bár ők teljesen más népi kultúrát képviselnek, más a viseletük és a szokásiak is. A pártában 10 falu vett részt: Gerencsér, Pográny, Bodok, Geszte, Kolon, Lédec, Nagycétény, Királyi, Kálaz. A Csiffárból származó kálazi óvónő csak néhányszor vette fel a csiffári viseletet, de Csiffár volt a tizedik falu. Az összeállításban minden falu mást mutatott be a lakodalomból. 120 személy volt a színpadon. Galántán a kultúrház öltözőjében tömörültünk előadás előtt, mindenkit kértem, hogy figyeljenek oda, mindennek tökéletesnek kell lennie. És végül minden nagyon jól sikerült, így kerültünk az országos versenyre, pedig Galántán nagyon jó műsorokat adtak elő. Az országos versenyen még nagyobb volt a konkurencia, de itt is győztesek lettünk, onnan eljutottunk Magyarországra, Kalocsára, a Nemzetközi Folklórfesztiválra. Oda már csak egy busszal mehettünk. A nemzetközi versenyen elnyerte a műsor az Unesco-díjat.
Éveken át részt vett a Zobor-vidék hagyományőrzőivel a betlehemes találkozón, voltak évek, amikor a Felvidéket csak az ön csoportja képviselte.
A nemzetközi betlehemes találkozón utoljára 2019-ben Debrecenben vettünk részt, sajnos utána a járvány miatt már nem lehetett. Az első években még a Csallóközből is voltak gyerekek, néhány évig pedig a kelet-szlovákiai Jánok község hagyományőrzői vettek részt a betlehemesek találkozóján. Én voltam ott a gímesi, az ahai csoporttal, és a lédeciekkel. Többször bemutattuk az általam gyűjtött gesztei betlehemezést is. Ezt felnőttek járták, a szomszéd, sőt a szlovák falvakba is eljártak. Fontos megemlíteni még azt is, hogy jártunk a régióban is betlehemezni, a csoportokat szétosztottuk utcák szerint és végigjártuk a házakat, még a kilencvenes években is volt ilyen, emlékezetes volt, amikor Berencsen betlehemeztünk, annak nagy sikere volt.
Ma is dolgozik, most éppen min?
1969-ben nyílt tájház Lédecen, akkoriban én éppen ott laktam, ekkor alakult meg a hagyományőrző csoport is. 1970-ben Kolonban, utána Zsérén is megnyílt a tájház, azóta mondom, hogy minden faluban kellene lennie egy tájháznak, emléket állítva az ősöknek. 1995-ben már itthon voltam, nyugdíjasként. Hogy ne legyek tétlen, összeszedtem a gyerekeket Ahán, annak ellenére, hogy 1972-ben megszűnt a magyar iskola, sikerült több gyereket is megszólítani, 8–10 pár volt. Nekik sokat beszéltem az értékeinkről, elkezdték összehordani a régi dolgokat. Már 10–15 éve megvolt az anyag, mire megnyílhatott a tájház. Addig a régi iskolában volt két osztály berendezve, de onnan ki kellett költöznünk. Végül 2017-ben Ahán is megnyílt. Nemrégiben átrendeztem egy kicsit, hogy ne legyen olyan zsúfolt.
Jelenleg a gímesi Csemadok-tagoknak segít egy kiállításon. Miért tartotta ezt fontosnak?
A Párta című előadáshoz a pártákat is össze kellett gyűjteni. A Zoboralján ezt szalagokból formálják meg, de minden faluban más, vagy színben, vagy a formájában különbözik. A Csemadok Gímesi Alapszervezete kapott új kiállítótermeket, a zoboralji pártákat rendezem most, azzal a tudattal, hogy ott is marad, ki lehet bővíteni időszaki kiállításokkal, hiszen vannak még üres termek a kastélyban. Van Gímesen is néprajzi gyűjtemény, ha megmaradnak a régi használati tárgyak és vásznak. Még van egy nagy álmom, kiadni a villőzés szokását is.
Kiadták könyvben az összegyűjtött népszokásokat, gyerekszokásokat, de a viseletekről és hímzésekről is adott ki könyvet.
Az Ab Art kiadta az évközi szokásokat négy kötetben, aztán megjelentek a gyerekjátékok és a Népi gyógymódok és tisztálkodási szokások című könyv. Mindig az volt a vágyam, hogy egy naptárban kiadjuk a pártákat, a menyasszonyok viseletét, volt elég sok szöveg is hozzá, hogyan készült, mi lett a sorsa az esküvő után, a pártát csak egyszer volt szabad felvenni. Szóltam többeknek, hogy jó lenne kiadni a pártákról a gyűjtést, ekkor kerültem kapcsolatba a kerületi művelődési intézettel, mondták, ott lenne erre lehetőség. Nagyon szép lett a kiadvány, aztán a legények viseletéről is adtunk ki kötetet. Az Aranyos fíkető, virágos hajkötő címmel megjelent könyvben a fejkötők és a fésülködés leírása olvasható. Aztán megjelent a Szálszámolásos kézimunkák Zoboralján is, ezek a minták le vannak rajzolva, jó lenne kiadni azt is.
(Neszméri Tünde/Felvidék.ma)
