Lassan, szinte elmélkedve ballagtam az opálzöld római Tevere partján, az Angyalvártól és a vatikáni, gépfegyveres olasz katonák által őrzött XXIII. János tér és a Vatikán szívéhez vezető Via della Conciliazione kereszteződésében. Sok minden jutott eszembe.
Ez is: korunk paradoxonaként a Kiengesztelődés útját gépfegyveresek vigyázzák. Köztük az egyik katona nő. Nem gondolkodom most azon, mi mindent jelenthet ez az olasz állam, illetve a Vatikán állam szempontjából, biztonsági, hatalmi, el egészen a nemek egyenlőségének és egyenlő kockázatviselésének mérlegeléséig. Nem ez volt fő gondolatom. Az opálzöld Tevere kis örvénygyűrűket sodró vizére néztem. Ezredévekről csacsogott csobogó áradásával. Az Imperium Romanumról, a világtörténelem egyik legnagyobb elnyomó birodalmának fénykoráról és bukásáról.
Meg arról, hogy már a Jézus-mozgalom első századi rohamos terjedése láttán a keresztyénüldöző császárok így fogalmaztak: „Mindennek a keresztyének az okai: ha a Tevere kiárad, s ha kitörnek a járványok, ha rossz a termés…”. Milyen jó volt sokaknak, hogy történelmi bűnbakként már léteztünk.
A mai fegyverek és az ezredéves üldözések emlékét sodró zöld folyó, az égig érő pineafák alatt azt sugallta: Barátom, hit és humor nélkül nemcsak nem lehetett és nem lehet elviselni, de feldolgozni, értelmezni sem lehet semmit – ezt még én is megtanultam.
Mindehhez egyszemélyes humorfesztiválként hozzájött, hogy életem 74 éve feletti szemlélődésem közben ujjaim újra és újra megpörgették azt a ceruzát, amit nemrég kaptam a Vatikáni Rádió magyar adásának felelős szerkesztőjétől. A puha hegyű cerkán a Radio Vaticana felirat a rádió logójával látható, és weboldaluk címe. Milyen különös! Ez a keskeny, elegáns ceruza életművem égi-földi jutalma. Nem kaptam soha arany- vagy ezüst tollat, de még lúdtollat sem, csak unokáim rajzain. Nemzeti vagy állami kitüntetést sem, semmiféle kis-, közép- vagy nagykeresztet. Semmit, sehol.
Lehet, azért nem, mert nem is vágytam ezekre igazán? Szelíd mosollyal nézegettem az évtizedek folyamán, kik és milyen érdemjeleket, kis és nagy díjakat kaptak, s próbáltam megfejteni a hivatalos indoklás mellett, valójában miért is. Sokak esetében ez könnyű volt, mások esetében megfejthetetlen maradt.
2022. február 15-én, egy hónappal édes hazánk márciusi idusa előtt boldog kitüntetettjeként andalogtam e puritán ceruzának, örvendezve a Tevere folyón átívelő számos római híd egyikén, a Vittorio Emanuele-ről elnevezett kőhídon. Lám, már nem jöttem hiába Rómába és a Vatikánba! Éreztem, ez az elegánsan egyszerű, mondanám puritán kálvinista ceruza, égi indíttatásra kapott földi remekmű 3800-nál több írásomért, 25 könyvemért.
Lehet. Vagy még többre sarkalló, tudván, hogy nem embereknek tetszelgünk, amikor prédikálunk, írunk, előadásokat tartunk, hanem az élő Istennek adunk mindenért hálát és az Ő igazsága a mértékegységünk.
Számomra ez a ceruza konkrét tartalmat hordoz. Szó szerint és ténylegesen a Via della Conziliazionet, a Kiengesztelődést, a Megbékélést, s nem a megalkuvást mindazzal, mindazokkal, akik erre igényt sem tartanak vagy kőkeményen ellenállnak ennek.
S megbékélést mindazzal, ami úgy lett az életemben, ahogyan lett vagy nem lett, pedig de nagyon akartam. Közben eszembe jutnak a Szentírás kicsinységet dimenzionáló sorai, meg az elég-teológia (Elég néked az én kegyelmem… 2 Kor 12,9) vigasztaló mondatai. Urunk a kicsiny, mikronnyi nyájnak mondta: Ne félj! (Luk 12,32). És micsoda önismereti nagyság Krisztus Lélek-tükrében az, amiről Pál beszél: „Én a legkisebb vagyok az apostolok között, aki arra sem vagyok méltó, hogy apostolnak nevezzenek, mert üldöztem Isten egyházát” (1Kor 15,9). Jézus példázata a mustármagról a kicsiség hatalmas értékét hirdeti meg (Márk 4,31), hiszen a szinte láthatatlan magban „mikroteron” rejtőzik. Csírácska a minden magnál kisebb formában, de ha idővel, a jövőben megnő, madaraknak, embereknek kínál pihentető árnyékot a rejtett tartalom. Kicsiny ceruza, te nekem erről a mikronnyinak látszó, de egészen más dimenziók és mértékegység, pneumatikus norma szerinti hatalmas Jézus-értékről és értékelésről üzensz.
És még valamiről szólsz. Életünk eseményeinek hittel és humorral történő értékelése fontosságáról. A hit és humor királyi házasságáról, boldog életeket formáló egységének termékeny valóságáról. Az amerikai református teológus, Reinhold Niebuhr 1946-ban, a legfájdalmasabb évek után életemelő tanításként írta, mondta, hirdette: „A humorérzék sok tekintetben megfelelőbb erőforrás az élet ellentmondásosságával való szembenézésre, mint a filozófia szelleme”.
Az önerősítő humor önmagunk keserű helyzeteken történő túlemelésének, az ön- transzcendenciának az eszköze. Morus Tamás képes volt a lélegzetvételt és a túlélést könnyítő-támogató humorérzékért imádkozni: „Uram, adj nekem humorérzéket s kegyelmet, hogy megértsem a tréfát, s így ismerhessem azt az örömet, amit az élet nyújt és azt továbbadhassam másoknak is … Ámen”.
Napjaink ismert magyar írója, Lackfi János népünk, napjaink fájdalmas valóságáról ír, amit némi iróniával fűszerezve ajánl elviselni. A széthúzás himnusza című Kölcsey-átiratában így fordul lelkéből a kesergő szó: „Isten, áldd meg a magyart / Belső széthúzással, / Nem kell ágyú, puska, kard, / Végez enmagával. / Összetart, mint folyós pép, / Megtölti a bendőt, / A múlt megvolt, most meg épp / Elbaltáz jövendőt!”
Forgatom zsebemben kis, karcsú ceruzám. Érzem, már írhatnékja van.
De hol másutt, ha itt nem, felidéződnek bennem a közelmúlt katolikus zsenijének, Pilinszky Jánosnak ismét a sorai. Arról hogy embernek lenni annyi, mint pokolra csavart pupillával nézni. S az alázat szelíd humorával fogalmazott létfeszítő sorai is megszólalnak: „Elég egy arc látványa, egy jelenlét… elég, igen, egy kéz elég, amint megkeveri a kávét… elég, hogy elfeledjük a helyet… elfogadjuk az elfogadhatatlant”.
Ez a vékony vatikáni cerka odasimul ujjaim közé. Szótlanul, puszta jelenlétével kérlel: Ezt gondold, érezd, írd tovább, barátom! Ezt a kicsinyke, csak nekem látható grafitceruza-díjat köszönöm Neked, Istenem, itt az évezredekről mesélő opálzöld folyó partján, a Kiengesztelődés útján – hazafele tartva…
(Békefy Lajos/Felvidék.ma)
