A népszámlálás eddig közölt eredményeiből kiderül, 26 nyelvet jelöltek meg anyanyelvként Szlovákia polgárai, 300 ezren viszont egyet sem. E tények az anyanyelv jelentőségéről való elmélkedésre indították a szlovák kulturális tárcát, amiből megszívlelendő gondolatok születtek. Elsősorban saját maguk számára megszívlelendő gondolatok.
Éppen ezért itt rögzítjük is őket, hogy alkalmasint, ha majd ismét előkerül a fiókból a magyarkártya – mert elő fog kerülni, választások elvileg lesznek ezután is – legyen mihez nyúlni zavarunkban.
A Kulturális Minisztérium ugyan egy szóval nem említette, hogy a szlovák mellett a második leggyakrabban használt anyanyelv a magyar, azért szóvivőjén keresztül fontos gondolatokat rögzített:
„Minden nyelv a gondolkodás és a kifejezés sajátos módját hordozza, egy olyan törékeny értéket, amelyet csak akkor tudunk megvédeni, ha a kis nyelveket ugyanúgy megbecsüljük, mint a nagyokat. Az anyanyelv éppen azért egyedülálló, mert ez az első nyelv, amellyel az ember születésétől fogva kapcsolatba kerül. Ez a bensőséges kommunikáció nyelve, így a világ megismerésének eszközévé is válik, és olyan nyelvvé, amelynek fontossága megmutatkozik az iskolai és az egész életen át tartó tanulásban.”
Tökéletesen el tetszettek mondani, miért is küzdöttünk mi itt éveken, évtizedeken át, miről szólt a „táblaháború”, a magyar iskolák megvédése, miért nemcsak szimbolikus ügy volt az egynyelvű bizonyítvány-provokáció. De valahol itt van elásva a Štúrovo–Párkány probléma gyökere is.
Okvetlenül beszéljünk még erről, kedves Minisztérium…!
(Szűcs Dániel/Felvidék.ma)
