Sárosi Bálint (97) népzenekutató a Zeneakadémia zenetudományi szakán 1956-ban szerzett diplomát. Az idős tudóssal 2021-ben Áldás utcai otthonában készítettem interjút, abban a lakásban, ahol egykor Kodály Zoltán is lakott.
„Kodályt nagyon barátságos embernek ismertem meg. Olyannyira, hogy amikor ebbe a lakásba költöztünk, s anyagiakkal elég szűkösen rendelkeztünk, pénzt is kértem tőle kölcsön. „Jöjjön holnap, kiveszem a bankból” – reagált kérésemre, és másnap meg is kaptam a summát. Később, mikor a Zenetudományi Intézetben neve napját ünnepeltük, s tudtam, hogy fogok vele találkozni, magammal vittem az összeget. Mikor vissza akartam adni a tartozást, nem fogadta el. „Itt vóna a pénz, amit a Tanár úrtól kaptam” – álltam meg előtte. „Nincs rá szükségem, tudja mit, igya meg” – zárta le a beszélgetést.
Kodályhoz a Zeneakadémián jártam, az első órákon mindjárt viselkedésre tanított, a tiszta beszéd fontos volt számára. Mikor mintegy tizenöten-húszan várakoztunk rá az órája előtt, belépett és közölte, hogy ne köszönjünk neki, ne álljunk fel, inkább daloljunk. Egyszer talán „A Vargáék ablaka, rózsából van kirakva” népdallal vártuk. Leült, s kivette a névsort a zsebéből. Hambalkó Editet, a későbbi neves zongoraművész-tanárt szólította fel: „Mit tud erről a nótáról?” – kérdezte. „Háromsoros” – szólt a válasz. „Mindenki egyetért vele?” – szólt az újabb kérdés. „Háromsoros, négysoros” – találgatták sokan. Kecskeméti István, a későbbi zenetörténész vette a bátorságot: „Ez a dal minőségileg négysoros”. Kodály pikírt kérdése se késett: „Nyakakitekertileg pedig hány soros?” Természetesen a rá jellemző megjegyzésen az osztály nagyon jól szórakozott.
Mint említettem, Kodály nemcsak tanított, de nevelt is. Ha valaki nem korrektül fogalmazott, azt rögtön szóvá tette. A vizsgákon viszont nem volt szigorúbb másoknál. Nem kérdezett, inkább elbeszélgetett, s ha a hallgató valami szamárságot mondott, arra rögtön reagált. Így a vizsgázó – ha úgy érezte, hogy nem tudja a helyes választ –, akkor inkább meg se szólalt. Jómagam is általában ezt a módszert választottam, így viszonylag jóban voltunk. Az órákon egyébként már tisztában volt mindenki tudásával, időnként megállt, s váratlanul valamit kérdezett, s ilyenkor az indoklást várta.
Egyszer Prágába is elkísérhettem. A vonaton hosszasan beszélgettünk, s talán közelebb kerültünk egymáshoz. Mivel kicsit nagyapámnak tekintettem, így írásaimban gyakran felbukkan a neve: legutóbb a Nap Kiadónál megjelent Bejárt utak – önéletrajzi jegyzetek című könyvben is hosszasan megemlékezem róla.”
(Csermák Zoltán/Felvidék.ma)
