Június 25-ike elsősorban a Dunaszerdahelyen és környékén élő, egykori kassai iparisták találkozójáról, egymás keblére öleléséről szólt, de az ipariskoláról írt jubileumi kötet bemutatása kapcsán megemlékeztünk az iskola másfél évszázados múltjáról is.
Az elmúlt 150 év nem volt sétagalopp. Belefért két világháború, és a szomszédunkban ma is dörögnek a fegyverek. Volt benne néhány gazdasági válság és világjárvány. Arról nem is szólva, hogy Magyarország első ipariskolája, immár több mint száz esztendeje, kisebbségi iskolaként éli életét, annak minden keservével együtt.
A társadalmi mozgásokkal összhangban az iskola hivatalos megnevezése is több alkalommal változott, de az egykori és mai diákok szemében és szóhasználatában továbbra is IPARI maradt. Pedig volt: Felsőipariskola, Gépészeti és elektrotechnikai ipariskola, Magyar Királyi Gépészeti Ipariskola, volt Állami, volt Sztálinról és Schönherzről is elnevezve, de mindig ipariskola volt – legalábbis 2009-ig. Azóta Szakkay József Műszaki és Közgazdasági Szakközépiskola a neve.
A névváltoztatásra sajnos nincs egyértelmű válasz !!!
Albert Sándor: A legenda nyomában című könyv bemutatójának résztvevői
1952-ben, a magyar tagozat önállósulása után, az ipariskolában elindult valami, amit belső körökben az iskola hőskorának, legendás korszakának szoktunk nevezni.
Ekkor alakultak ki az iskola hagyományai, szellemisége és összetartó ereje, amelyre az iparisták ma is különösen büszkék.
A találkozó keretében bemutatott könyv is erről szól: az iparista összetartozásról, szolidaritásról és az ipari-legendáról.
Négy év után a diákok ugyan elhagyják az intézményt, de emlékeikben, álmaikban sohasem tudnak elszakadni az iskolától, az iskola hangulatától és szellemiségétől, egykori tanáraik és diáktársaik emlékétől. Pedig időközben sok minden változik és az iparista emlékek esetleg már csak a lelkünkben élnek.
Idővel talán azt is tudatosítják, hogy ez már „csak“ legenda, mégis ragaszkodnak hozzá, mert a legenda élteti az iparit és a legenda tartja össze, forrasztja egybe az iparisták nemzedékeit.
Idővel persze a legendák megszépülnek, és lehet, hogy már csak a fejünkben és az állandóan ismételgetett történetekben élnek, de hiszünk a létezésükben és találkozásaink alkalmával másoknak is elmeséljük, hogy ők is higgyenek bennük.
„Műveinket olvadó jéghegyekbe karcoljuk, hiú igyekezettel, hátha fönnmarad belőle valami“– írja Müller Péter.
A jéghegy ugyan idővel elolvad, de a mi jéghegyünket, az ipariskola jéghegyét, azok az öregdiákok alkotják, akik még élnek, és akik tevékenységükkel, viselkedésükkel, iparista mivoltukkal életben tartják és ápolják az ipari-legendát.
Ezt teszik a dunaszerdahelyi és a város környékén élő egykori iparisták is!
(Albert Sándor/Felvidék.ma)
