A legaljasabb dolog, amikor egy olyan címet adnak egy cikknek, amely egyáltalán nem igaz, de abban a reményben teszi azt az elkövető, hogy a naiv olvasó rárepül a hangzatos szavakra, és csak a cikk vége felé jön rá, hogy be lett csapva.
Nos, én már ez elején elárulom, hogy a fenti cím sajnos egyáltalán nem igaz, de éppen azért alkalmaztam én is most ezt a hamis játékot, hogy a témához sikerüljön minél több olvasót találnom, ugyanis a téma még forróbb, mint a jelenlegi majd 40 fok.
Amikor pár éve a gombaszögi szellős sátrak alatt a pikniken elindult a nyilvánosan megszervezett násztánc, jó sokan azt gondoltuk, oké, nyeljük le a Bélát, „restart”, csináljuk újra együtt, a magyarokért.
Az emelvényen egymást cserélték a vitázó csoportok, akik nem is vitáztak, inkább azt sugallták, hogy itt egy reményt keltő folyamat indul el, korrekt viszonyok között, tényleg a lényegre koncentrálva.
Pár, közlési kényszerben élvezkedő alak (mint például én is) még kérdéseket is tett fel, véleményeket formált meg jobbító szándékkal, picit visszarángatva a rögvalóságba a szárnyakat kapott politikusainkat, de mindannyian jól meg lettünk győzve, hogy jó lesz ez…
Pár hét után már-már ott tartottunk, hogy a Tanú című filmből csengett a fülünkben egy idézet, miszerint: „Aki mibennünk nem bízik, az önmagában sem bízik. Aki mibennünk nem bízik, az a mi fényes jövőnkben sem bízik. És aki a mi boldog, fényes jövőnkben nem bízik, az áruló.”
Persze azért voltak barátaink, ismerőseink, akik csökönyösen ragaszkodtak ahhoz, hogy semmiféle hidasokkal itt nem szabad kérem szépen szövetkezni, mert aki egyszer már elárult bennünket, az újra meg fogja tenni. Vitáztunk velük sokat, hogy nincs más út, csak az, hogy a keblünkre öleljük őket, mindent megbocsátva és addig szorítjuk őket testvéri szeretettel, még az utolsó szuszt is kinyomjuk belőlük, így oldva meg a különutas politikájukat végleg, aztán majd újraélesztve hasznos részei lehetnek a közös munkának.
Nos, nem így történt, ugyanis ők szorongatják a mi mogyoróinkat, ha kell, összefogásban másokkal, de ezt nem írhatjuk a számlájukra, tudtuk, hogy milyenek, nekünk kellett volna sokkal tökösebbnek lennünk, de kiderült egy dolog, ami a legkellemetlenebb mindannyiunk számára:
az MKP nem képvisel erőt a közös pártban!
Közel a hatvanhoz leírhatom, hogy egy totyogó nyugdíjas erőtlen és szétesett mozgását láthatjuk csak, így hát nem csoda, hogy szinte mindenki azt csinál a fáradt, „kivénhedt” MKP platformmal, amit akar.
Ebből egyenesen adódik a kérdés, ami már nem is kérdés, hanem látható folyamat, hogy az MKP törzsszavazóinak egy része lelkesen Gyimesi Györgyöt élteti, mert végre valaki beszél hozzájuk és azt mondja nekik, amit hallani szeretnének, mert ez az értékrendjük (az EU és a Nyugat bírálata, Orbán melletti kiállás, az ultraliberális őrületek teljes elutasítása, Sulík liberális politikájának a bírálata, stb), egy másik része pedig csalódottan a passzivitást választja.
Összegezzük tehát: az MKP által behozott, nemzeti érzelmű magyar választók egy erős hányada ma nem választaná a jelenlegi Szövetséget a jelenlegi formájában, a jelenlegi politikai tevékenysége miatt.
Amúgy rejtély számomra, hogy hosszabb ideje, Forró Krisztiánon kívül szinte egy emkápés se fejt ki nyilvános, értékelhető tevékenységet a platformon belül.
Ami miatt ez a cikk viszont megszületett, az annak a számonkérése, hogy hol van az a koncepció, miszerint a Szövetség azért alakult, hogy visszacsábítsa mindazokat a magyarokat, akik Matovičra, Sulíkra, Kotlebára (bizony!) szavaztak, illetve nem szavaztak egyáltalán, mert csalódottak voltak a magyar pártok évekig tartó széthúzása miatt.
Hol van az ígéretből született koncepció, hogy NEKÜNK M!NDENKI SZÁMÍT!? Sehol!
Nincs is fogalma a Szövetségnek, hogy hogyan férkőzzön ezekhez az eltévelyedett és rezignált magyarokhoz. Nincs „sztori”, nincs semmi, amivel próbálná megszólítani őket. Ugyan hogy is lenne, hiszen a Szövetségnek nincs egy árva szakmai stábja, szakbizottsága se! Viszont van tagozat, meg platform, meg kvóta meg anyám tyúkja, amire amúgy tojik a nép, mert látja, hogy a kicsinyesség tort ül a pártgyűléseken, hogy a harci kutyák elszántságával tartják sokan a pozícióikat, belemarva a még meglévő szavazó vádlijába és nem veszik észre, hogy ez senkinek se jó így, mert ezek a régi emberek már képtelenek megújulni és új szavazókat hozni a Szövetségnek.
Ez a tragédiája jelenleg ennek a pártnak. Lent rohad, fent meg ég.
Hogyan tovább? Talán beszélgetni kellene, meghallgatni másokat is, de tudom, az ilyen dolgokra sosincs idő, most éppen választások lesznek, kinek van ideje ilyenkor kérdezni. Most a megmondás ideje van. Megmondják nekünk, hogy mit szeretnénk. Jól van.
Ugye mindenkinek megmarad pár gyerekkori élménye mélyen a tudat alatt, aztán egyszer csak előbukkan… Összevont falusi iskolánkban összevont tornaóránk volt a helyi focipályán és a végén a tanító bácsink lazán bedobta közénk a labdát, azzal, hogy focizzunk. A két tucat gyerek, mint a megbolydult méhkas, rávetette magát a labdára és eszeveszetten rúgta a bőrt, aki érte. Én meg (mivel már volt sejtésem a foci lényegéről, a csapatjátékról) az egymást rúgó, transzban lévő társaimtól pár méterre mozogva ordítottam nekik, hogy ne így, hanem passzolgassunk! Természetesen semmi eredménye nem volt a kétségbeesett kérésemnek, ment tovább a méhkasban az adok-kapok. A tanító bácsi mindezt látva, rám nézett és csak ennyit kérdezett savanykás mosollyal az arcán: nem passzolnak?
Ez az én élettapasztalatom. Nem passzolnak. Nem divat a passzolás, a csapatjáték a közös eredmény érdekében azóta se. Esküszöm, nem az a baj, hogy nekem nem passzolnak, hanem az, hogy egymás között se, pedig ha megpróbálnák, rájönnének, hogy mindenkinek jobb lenne, nekik is, neked is kedves olvasó, nekem is.
Nem passzolnak, mert nekik édesebb az a pár pillanat, amíg övék a labda, a többi okoskodó meg úgyis a partvonalon kívül van, onnan meg kiabálhat, soha nem fog labdába rúgni, bár, ha ismereteim nem csalnak, egyszer minden meccs véget ér és le kell jönni a pályáról.
Végszó: Kedves Szövetség, ha nem lesz összjáték, az összes játék se lesz sokáig. Szóval, hajrá!
(Papp Sándor/Felvidék.ma)
