A Gömör-Kishonti Múzeum gyűjteményében található, halcsonttal merevített női fűző a késő rokokó (1780-1795) korszakból származik.
Az ismeretlen szabómester műhelyéből való divatos, világoskék brokát alapon virágokkal hímzett fűzőt a korabeli polgári női öltözet felső részeként viselték.
Az 1770-es évekből fennmaradt ruhadarab Sztrelko Antónia ajándékozása révén került a múzeum gyűjteményébe, valószínűleg még az első gyűjtemények között, Fábry János igazgatósága alatt.
A fűző 2022. július 1. és 31. között tekinthető meg a rimaszombati múzeum állandó kiállítótermében.
A fűzők története egészen az ókorig nyúlik vissza. Legalábbis az ókori minószi civilizációhoz köthető az első lelet, amely a derék karcsúsítására és a mellek kihangsúlyozására szolgáló öltözéket ábrázol.
Legközelebb a XIII. században jelenik meg a fűző, és a XIV. században ismét divatba jön a testhez álló öltözet és a karcsúsított derék. A XV. században általánossá vált a francia nők körében a cotte viselése, egy szűk illeszkedésű alsó öltözéké, amely karcsúsította a derekat, és megemelte a melleket. A fűző rohamos terjedését az is elősegítette, hogy Medici Katalin udvartartásában csak vékony derekú hölgyek maradhattak.
Európában a XVI. században vált közkeletűvé a fűző, amely Itáliától egészen I. Erzsébet angol királynő udvaráig hódított. Kezdetben készültek acélpántos fűzők is, de a halcsontos megoldású érthetően nagyobb népszerűségnek örvendett.
Tegyünk egy kis időutazást a divattörténelemben!
Az 1789-es francia polgári forradalom nagyban meghatározta a 19. század elejének női öltözködését. A magasabb társadalmi osztályok, akik az uralomra került polgársággal szimpatizáltak, viseletükkel jelezték, hogy elfogadják a nép hatalmát.
Az angolok már a 18. század közepétől önállósítják magukat az öltözködésben, és bár az udvari ünnepségek alkalmával még a GRANDETOILLET-et viselik, a hétköznapokra kényelmesebb öltözködést honosítanak meg. A nők kevésbé tupírozott hajat, és csupán övvel összefogott, dúsan ráncolt muszlin vagy batiszt ingruhát hordanak.
Az 1780-as évek elején Párizsban is divatba jött az angol stílus, ugyanakkor bonyolultabbá, „franciásabbá” tették azokat. A nők selyem helyett egyszerűbb anyagot választanak: batisztot, pamutot, posztót, kartont. Sok a csíkos anyag, nincs fodor, bodor, legfeljebb egy szál virágot tűznek a ruha gallérjára.
A színek besötétednek, a dohánybarna és a zöldes-lilásbarna változatai kedveltek. A nők haja sötétszőke, vagy szürkés, kevésbé tupírozzák, inkább laza hullámokba fésülik, csak a széles karimájú, dúsan díszített kalap fejrésze óriási.
Divatba jön az állig érő muszlinkendő, a FICHU (fisű), mely takarja a nagyon mély kivágást. A még mindig nagyon karcsú derék nem merevített, általában kerek. Az oldalkosaras abroncsaljat (PANIER) ekkor már csak az estélyi toalett őrizte meg.
A szoknya elől simán, hátul erősen redőzött, uszályos, panier helyett hátul farnövelő párnát, a CUL DE PARIS-t, azaz párizsi hátsót viselnek, bőségét alsószoknyákkal támasztották alá.
A nőknek is megtetszik a férfiak által viselt RIDINGCOAT, melyet REDINGOT-ra franciásítanak. A nagy galléros, derékig testhezálló, nagy gombokkal díszített, földig érő kabát sokáig elkíséri a női divatot, de változatlanul divat a rövid CARACO is.
(Forrás: PhDr. Kerényi Éva, a Gömör-Kishonti Múzeum történésze/ Felvidék.ma)
