Talán aludnom kellene, de nem vagyok álmos. Édesapám jár az eszemben, aki 2017. augusztus 31-én hajnalban örökre lehunyta szemét.
Várhosszúréten ért akkor a hír, reggel 8 óra körül. Ulman Pista nemzetfaragóhoz igyekeztem, hogy a Kossuth Rádió Arcvonások című műsorába portréműsort készítsek vele. Zokogva ültem az autóban. Aztán letöröltem a könnyeimet és azt mondtam magamnak, nem teheted tönkre a portréműsort a saját gyászod miatt. Elkészítettem a riportot és csak utána mondtam el, hogy édesapa meghalt.
Pistát is nagyon szíven ütötte, jó barátok voltak… Akkor már kisírhattuk a bánatunkat. Tudom, édesapám, aki újságíró-író volt, büszke rám, hogy a szakmaiság felülkerekedett a saját fájdalmamon. Öt hosszú, vagy rövid esztendő telt el azóta.
Sajnálom, hogy nem érhette meg, hogy a miskolci Felvidék Ház szakmai igazgatója lettem, hogy nem engedett el a szülőföld, a Felvidék, amellyel napi kapcsolatban vagyok.
Sajnálom, hogy nem érte meg, hogy posztumusz megkapja a Magyar Örökség díjat, amelyet a 89 éves édesanyám vesz át szeptemberben Budapesten. Hálát adunk és köszönjük a Mindenhatónak, hogy ő még át tudja venni a kitüntetést.
Drága édesapám, legkedvesebb regényed, az Égig érő palatábla című könyved ajánló soraiban ott van a hitvallásod:
„Soha nem volt számomra érdekesebb és fontosabb téma, mint a népem sorsa.”
Erre neveltél bennünket, a lányaidat és minden felvidéki magyarnak így üzentél. 22 regényedben élsz tovább és a szívünkben, lelkünkben, olvasóid szeretetében.
Öt éve, hogy örökre elhagytál bennünket. Bátkában, a temetőben olyan díszsírhelyre kerültél a falu díszpolgáraként, ahonnan, ahogy a polgármester, Hencz Péter fogalmazott, a kedves templomodra és volt iskoládra látsz. Talán egyszer kiharcolják, hogy az iskolájuk felvehesse Mács József nevét!
Nehéz és rögös utat jártál be életed során, míg hazatértél imádott szülőfaludba. A temetéseden Mihályi Molnár László a versével búcsúzott tőled. Azt gondolom, ebben minden benne van, ami te voltál!
Fohász a szélfúvásban (Mács József emlékére)
Suttog a szél, jajgat a szél… Felvidéken, Palócföldön, Rima-parton, Sajó mentén, Balog-völgyön suttog, jajgat, sír, mesél. Itthon vagy már, visszajöttél, megpihenni hazatértél … mögötted sok, ezer örvény, vár az Örök Csillagösvény, ez a Törvény.
Jajgat a szél, suttog a szél sólymok szárnyán fenn az égen, lenn a mélyben, a gyökérben, sudár fákban az ágvégen, itt a völgyben, sírgödörben, kínból fogant örömökben: ezért éltél, hogy a télben, sötétségben és örökös szélfúvásban, történelem viharában igaz szóval megigézd. S nem hallgattál, ha mindezért nem is kaptad meg a részt.
Jajgat a szél, suttog a szél az élőknek álmai közt, őseidnek sírja fölött,
a meggyötört Gömörország népe örök vágyaiból fogalmazott sorok útján
most már végleg hazaérsz.
Itt születtél, itt e tájban. Az apáknak igazában, szép anyai ölelésben,
karja szava melegében nevelkedtél, s mint egy herceg, elindultál világ ellen:
népedért. Viaskodva káprázattal, országrontó sárkányokkal, koncra váró keselyűkkel, s ide tért meg minden út, hogy elmondhasd mindeneknek: élőket és eljövőket féltő hittel –
magyarul.
Mennyi szitok, mennyi átok, harangvesztő szolgaságok közt dacoltál,
s hű maradtál: hű a szóhoz, hű e néphez , amit adott sors és végzet –
magyarsághoz, emberséghez. Betelt ím a vitézséged: a próbákat kiálltad.
Örök Igaz Bíró előtt már megállhatsz igazaddal, s ha eljön a végítélet,
megbékélhetsz diadallal.
Siralmaknak helye nincsen, osztozunk a közös kincsen, s nincs minálunk gazdagabb. Mert az írás, mint a forrás a mélységből felfakad, és a műved, mit ránk hagytál, amíg szól a magyar ének, dicséretet zeng a lélek, általunk is: megmarad. Amen (mml, 2017. augusztus 31.)
(Mács Ildikó Facebook-oldala/Felvidék.ma)
