Nekünk, keresztyéneknek világszerte ez a vasárnap jelenti az egyházi év lezárulását és az új egyházi év kezdetét, aminek a ránk következő első adventi vasárnap a beharangozója. A búcsúzást, mérlegkészítést, és az előre tekintő, illúziómentes reményt. A reménytelenség ellenére is reménykedő, mert Krisztus ígéreteiben bízó reményt. Nem a sikert, nem vágyaink teljesülését vágyó vakreményt jelent ez, hanem a személyes, mindig Krisztust váró és látó hitet.
Nem a vádat, nem a végre megmondom a magamét leszámoló indulatát, nem annak elősorolását, mi mindent kaptunk vagy nem személyesen, családilag, nemzetileg, e kor gyermekeiként 2022-ben. Nem matematikai mérleget készítünk, hanem a hit és a remény mérlegét. Hálával mindenért, amit hittel kibírtunk és reménnyel fogadunk, akár jót, akár rosszat hoztak, hoznak a napok. Mert tudjuk a Heidelbergi Káté szerint, hogy „termékeny és terméketlen esztendők, étel és ital, egészség és betegség, gazdagság és szegénység, szóval minden, nem történetesen, hanem az Ő atyai kezéből jön”.
Fóbia mögöttünk és előttünk – tedd hát kezed jó Atyád kezébe!
Emlékszem, sok évvel ezelőtt a Neue Zürcher Zeitungban olvastam: „Fóbiában élünk. Félünk a ráktól, a magánytól, olykor még a liftbe szállástól is. Meg a haláltól, s az oroszoktól”. Röviden: élet és halálfélelemben élünk, mert az élet életveszélyes, a halál pedig kikerülhetetlen. Nekrofóbia – Dzoéfóbia? Valóban?! És ma, itthon? Mi mindentől! Felsorolni is nehéz. Nemzeti fóbia, családi fóbia, személyes kenyér- és sorsfóbia. És bizonytalanságfóbia. Mert hogy minden bizonytalan.
Így azonban egyre neurotizáltabb lesz a népünk, családjaink, munkatársaink, mi magunk. Mit tegyünk? Nincsenek csodapiruláink, hovatovább már orvosaink, tanáraink is gyéren lesznek. Igen, be kell rendezkednünk az önsegélyezésre, az öngondozásra. Vagy vissza kell térnünk oda, ahonnan a modern technika és a szabadkapitalizmus bűvöletében elszédültünk, eltántorogtunk a megtartó gyökerektől. A lélegző gyökérszerű éltető hittől. A gondviseléshittől, ami nem a tétlenség, hanem a bizonyos és üdvös életvezetés ősi, keresztyén életgyakorlata. A gondviseléshithez, aminek a segítségével eleink századokon keresztül mind a jó, mind a rossz napokban elégedetten tudtak élni és túlélni.
Ők megismerték, elfogadták és teljes szívvel ráhagyatkoztak Isten gondviselő kezére. Amiként ugyancsak tisztán, egyértelműen fogalmazza meg ezt a Heidelbergi Káté, hitünk iránytűje: „Mindennemű viszontagságban tűrők, a boldogságban háládatosak, a jövőt illetően pedig hűséges mennyei Atyánk és Istenünk iránt jó reménységben legyünk afelől, hogy semmi teremtmény sem szakaszthat el minket az Ő szeretetétől, mivel minden teremtény annyira az Ő kezében van, hogy az Ő akarata nélkül semmit sem tehet, sőt meg sem mozdulhat”.
Csakis a gondviselő Isten ránk figyelésének és segítő jelenlétének hite oszlathat el mindennemű fóbiát, félelmet. Az új egyházi évben is bízzuk az Ő kezére magunkat. Egy ősi kínai keresztyén mondás szerint: „Itt állsz az újév kapujában. Egy percet sem látsz be, ami ismeretlenként előtted van. 365 nap sok ezer órával. Sok ezer buktató, csapda, halálos veszedelem, de néhány cseresznyevirág is. Járj biztosan mindezek között, s akár csukott szemmel is. De bízd sorsodat Atyádra, tedd kezedet hittel az Ő teremtő, megváltó, hazavezető kezébe!”.
Tér- és (hit)tudatszűkület ellen örökkévalóság vasárnapja
A tér- és tudatbeszűkítő ősbűn, Éva odafigyelése a porból, a kígyó szintjéről érkező sugalmazásra az, ami ma is hasonló fenyegetést jelent. Téridőben ez a csak mai és éppen most történő dolgokat látó szem rövidlátása, se múltra, se másokra nem tekintő, csak magát, önző érdekeit látó emberek millióit jelenti. A 8 milliárdnál is több ember többségét.
És ez a térszűkítő, csak önmagát látó vakság tudatszűkülést is jelent: se Isten, se a másik nem létezik igazán számára. Örök életről meg is ne beszéljünk. Ez a falszemlélet. Csak azt látják sokan, ami éppen előttük van, amibe akarva-akaratlan beleütköznek. Az alagútból csak a sötétséget, a falból csak a létet digitális börtöncellává szűkítő reménytelenséget.
Márpedig Kálvinnak ebben is nagyon igaza volt, amikor Genf lakosait 25 éven át arra tanította, s meg is tanította nekik a nagy leckét: nem magad felől kell nézni a teret és az időt, az életet, az életedet, hanem Isten felől. És már mindenki kátészerűen ismételte a szentenciát: sub specie aeternitatis – mindent az örökkévalóság felől.
S hogy mennyire igaza volt, azt századokkal később Bonhoeffer is megtapasztalta és mindenki, akit a jelen borzalmai, embertelenségei megpróbálnak megnyomorítani. Ő megtanulta és még végső börtönnapjaiban is ezt tanította: ha a végső dolgok helyükre kerülnek, s megoldódnak, akkor az életben minden, ami előbbi, a halál előtti esemény és dolog, bármilyen legyen is, elviselhetővé válik. Helyére kerül. Mert végső reményünk, hogy hazafelé tartunk, oda, amiről a Jelenések könyvében ezt olvassuk: „maga az Isten lesz velük. Letöröl szemükről minden könnyet. Nem lesz többé halál, sem gyász, sem jajgatás, sem fáradság, mert az elsők elmúltak” (Jel 21,3-4).
A teljes Isten-közösség felé, ami mindent feledtet: könnyet, gyászt, halált, jajgatást, fáradságot, mindent. Emberi megaláztatásokat, igaztalan bántalmakat, nincstelenséget és kincstelenséget, de még a személyes bűnök kísértő tudatát és emlékezetét is. Igen, örökkévalóság vasárnapján ebben a hitben erősödhetünk meg: gondviselő Édesatyánk velünk lesz Krisztusban a világ végezetéig. Gondviselő jó Atyánk kiemel a beszűkítő tér- és tudatállapotokból, s megadja az örökkévalóság felőli életszemléletet és a végső dolgok rendezettségének hitében, hittudatában minden éppen történő, jó vagy rossz dolog viszonylagosságával szemben a három lépésnyi távolságtartás szabadságát.
Christoph Blumhardt (1805–1880) német evangélikus lelkész indította el egyházközségében a Jesus ist Victor – Jézus a Győztes nevű mozgalmat, ami nagy ébredési hullámot, megújulást hozott sok német család, közösség életében. A remény és az örökkévalóság, az Örökké Élő Krisztus felől nézte a legelesettebb embert is. Akivel ha emberek nem is, de a Győztes Krisztus vagy ahogyan római katolikus testvéreink ma tartják: a Krisztus király tud és akar is mit kezdeni.
Ezért írta Blumhardt e sorokat: „Egyszer eljön majd a nap, és ez gyorsan eljön, amikor Urunk Jézus Krisztus is újra megérkezik. Akkor majd az Ő jelenlétében megérted egész életedet, s örülni fogsz még annak is, ami a legkeserűbb órákat vagy éveket okozta. Mindent és mindenkit meg fogsz köszönni Neki, a múltadat és jelenedet, mindent”.
Áldott örökkévalóság és Krisztus király vasárnapját, áldott 2023. egyházi újévet a közeledő adventi első vasárnappal, egy hét múlva!
( Dr. Békefy Lajos/Felvidék.ma)
