A magyar sajtó rövid tudósításban tájékoztatott előbb Vladimír Krčméry orvosprofesszor tragikusan váratlan haláláról, majd a végtisztességet követő temetéséről. E híradások alapján nehéz lenne tudatosítani, milyen kiváló embert és hivatásának élő szaktudóst veszített személyében a szlovák és a magyar társadalom egyaránt.
Orvostudományi szolgálatáról és humanitárius-missziós munkájáról bővebben lehet olvasni annak a néhány szlovák konzervatív honlapnak (Postoj, Štandard) az oldalain, amelyek fontosnak tartják a Krčméry professzor által képviselt keresztény értékek nyilvános megjelenítését és védelmét.
Keresztény hitéből fakadó tanúságtétele és önzetlen ténykedése az élet és magzatvédelem terén azonban nemcsak elismerést, hanem rengeteg nemtelen támadást is jelentett számára. Számtalan életveszélyes fenyegetést kapott, bírósági feljelentések miatt rendőrségi idézéseken kellett megjelennie, internet- és postacímére mocskolódó és gyalázkodó üzenetek tömege érkezett. De ő ezzel mit sem törődve végezte munkáját, s „ahol csak járt, jót tett és gyógyított”. Különösen szívén viselte az afrikai mélynyomorban élő népek gyógyításának és támogatásának szolgálatát.
A mindig fájdalmas földi búcsúként szeretném felidézni néhány vele való találkozásomnak az emlékét. Amikor a szlovák sajtó oldalain találkoztam a nevével és sokrétű orvosmissziós tevékenységével, azonnal arra gondoltam, meg kell tőle tudakolni, vajon hallott-e valamit legendás nagybátyja (a szlovák földalatti egyház egyik szervezője), Silvester Krčméry elbeszéléseiben a mi Esterházy Jánosunkról. Hiszen ő ugyanabban az időben (1951-től 1964-ig) és ugyanazoknak a börtönöknek (Lipótvár, Ilava, Mírov) volt politikai fogvatartottja, mint Esterházy János. A professzort meglehetősen nehéz volt becserkészni. Sűrű egyetemi elfoglaltsága, gyakori külföldi útjai miatt hónapokat kellett várnom a találkozás lehetőségére, amire végül a pozsonyi orvosi egyetemen lévő szűk dolgozószobájában került sor. Meglepődtem, hogy egy ilyen nagy hírű tudós ilyen szerény, mondhatnám szegényes körülmények között él és dolgozik, ahol ketten is csak nehezen tudtunk elférni.
Ebben persze nagy szerepe volt annak a számtalan orvosi könyvnek, szaklapnak és kéziratkötegnek, melyek az asztalon és padlón tornyosultak körülötte. Sok teendője miatt gondterhelt tekintettel fogadott, hiszen első alkalommal a vizsgázó hallgatókra szánt idejéből szakított ki néhány reám áldozott percet. Ám amikor előadtam mondani-, illetve kérdeznivalómat, azonnal felderült az arca, s szinte felkiáltott.
„Már hogyne hallottam volna Esterházy Jánosról, arról a szent férfiúról, aki a kommunizmus mártírjainak legnagyobbjai közé tartozik” – s már mesélni is kezdte a nagybátyjától hallott információtöredékeket. Ezekről azért szerezhetett tudomást, mivel nagybátyja, akinek szintén orvosi végzettsége volt, az üldözött egyház védelméért való elítélését követően egy idő után lehetőséget kapott arra, hogy a betegségtől is szenvedő foglyokkal börtönorvosként foglalkozhasson. Így került Esterházy János közelébe is, akinek súlyos betegsége ellenére sem engedélyezték a civil kórházi kezelést és aki nem kaphatta meg a megfelelő gyógyszereket sem. Ennek következtében csak a börtönorvosok találékonyságától és jólelkű szolgálatától függött egészségi állapotának némi javulása vagy ellenkező esetben annak romlása.
Vladimír Krčméry meghatódottan beszélt arról, milyen tisztelet övezte Esterházyt a szlovák rabok körében, s nagy örömmel fogadott minden vele kapcsolatos információt és kiadványt.
Örömmel vállalt szerepet az Esterházy János életét bemutató Triptichon című dokumentumfilmben, s írásban, személyesen is támogatásáról és egyetértéséről biztosította a meginduló boldoggá avatási eljárást. Végtelen szerénysége, mély istenhite egy életre szóló benyomást gyakorolt rám. Nem csökkenő leterheltsége miatt egy időben csak a pozsonyi Szent István- (kapucinus) templom kora reggeli miséi után tudtam vele találkozni, de ilyenkor is csak néhány mondatot tudtunk váltani, mert ő a reggeli mise után már sietett munkahelyére…
Váratlan eltávozta arra figyelmeztet és int bennünket, hogy tanuljuk meg jobban megbecsülni azon, emberségükben is kiemelkedő kortársainkat, akiknek áldozatkész élete és tevékenysége a mi életünket is jobbá és nemesebbé tudja tenni.
Vladimír Krčméry professzor mellett az ember megfeledkezett arról, hogy magyarul vagy épp szlovákul folyik-e a vele való társalgás, hiszen az ő hatalmas emberséget, hitet és szeretet sugárzó személyisége nemcsak a mások iránt való gyakorló felebaráti szeretetről és megbecsülésről tett tanúságot, de egy természetes tiszteletérzést is kiváltott az emberből.
Ezek azok a valódi értékek, melyek az embertársaink iránti kölcsönös bizalmat táplálva kiküszöbölnek minden negatív viszonyulást és megkülönböztetést kapcsolatainkból. De jó lenne, ha az emberi kommunikációban is az elszegényedés jeleit mutató világunkban minél több ilyen jellegű, szeretetkapcsolatra épülő viszonyrendszer alakulhatna ki magyarok és szlovákok között.
Isten áldja Vladimír és Silvester Krčméry emlékét haló poraikban is. Ez utóbbitól máig megszívlelendő tanulságként idézni szeretném azt a mondatot, amelyet elítélésekor kommunista vádlói szemébe mondott: „A ti kezetekben van a hatalom, a miénkben pedig az igazság!” Unokaöccsétől pedig az alábbi, vele készült interjú egy részlegét szeretném felidézni és a kedves olvasó figyelmébe ajánlani. Emlékezzünk rá kegyelettel!
(Molnár Imre)
***
Professzor úr, Ön Esterházy János nevével mikor találkozott először?
Gróf Esterházy János nevével először a nagybátyám, Silvester Krčméry elbeszéléseiben találkoztam. Szilveszter bátyám 15 évig volt úgymond a Vatikán „vallási aktivistájaként, és kémjeként” a börtönben és ebből 13 évig volt börtönorvos különböző táborokban és olyan kommunista börtönökben, mint Mírov, Louny, Jachymov. Ő úgy emlékezett Esterházy János grófra, mint egy rendkívül türelmes, szent emberre, aki nagy türelemmel viselte a megaláztatásokat, amiket a fogvatartói és vallatói terveltek ki a számára.
Másodjára egy könyvben találkoztam a nevével, így beigazolódott számomra ennek a szent embernek a rendkívül drámai története, aki abban az időben is, amikor dicsősége csúcsán volt, és abban az időben szintúgy, amikor az emberi szenvedés legaljára került, folyamatosan kitartott az erős hitén túl a saját nézetei mellett is, mint pl. az emberi méltóságra vonatkozó hite mellett. Tette ezt abban az időben, amikor a kommunista börtönök az emberi méltóságot ürülékbe, koszba, intrikákba, verésekbe és kínzásokba fojtották.
Gróf Esterházy példájához hasonló rendkívüliséggel hatott rám még egy könyv, melynek szerzője a lengyel származású amerikai jezsuita szerzetes, Walter J. Ciszek, akinek boldoggá avatási pere szintén megindult, és aki szintén átélte először az orosz Gulagot és aztán a kommunista táborok további szenvedéseit. Nagyon erős párhuzamot találtam Boldog Ciszek és Isten szolgája Esterházy János között.
Kérem, mesélje el, hogy az ön nagybátyja hogyan találkozott Esterházyval és milyen leírást adott róla?
A nagybátyám három személyről beszélt, akikre mélyen emlékszem. Az egyik Esterházy, az egykori képviselő volt, akit halálra küldtek ki Oroszországba, majd halálra ítéltek Szlovákiában. Úgy jellemezte őt, mint egy nagyon szerény embert, aki annak ellenére, hogy egy gróf volt, szerényen, alázattal és végtelen türelemmel viselte szörnyű sorsát. Vele ellenben említette egy másik páciensét Mírovban, aki Gustáv Husák volt, ő egy fordított esetét képezte a raboknak, aki mindig megőrizte a büszkeségét és a hitét, hogy ő majd elnök lesz. A harmadik személy, akit említett a nagybátyám, Gojdič püspök volt, akit boldoggá avattak, s a lipótvári börtönben halt meg.
Nyilvánvalóan más volt gróf Esterházy János esete, akit a lelkiismeret felkiáltójelének tartottak, az ő szabadon engedését a kommunista rendszer olyan vereségének tartotta volna, hogy azt a feljebbvalók nem tudták volna megemészteni. A gonosztevő rendszer ördögi filozófiája félt még a megholt hősöktől is. Nem akarta, hogy a legjobbak, azok az igazi szentek, beleértve Esterházyt is, szabadságban haljanak meg, s példájuk kihasson a környezetükre. Ezért még nyilvános temetésük sem lehetett. Ha a táborban, a börtönben morzsolódtak le, akkor a börtöntemetőben temették el őket egy névtelen sírban.
Ez történt Szent Gojdič püspök esetében, és sok más szent ember esetében is. Ez a félelem a holtaktól már kétezer éve tart, már akkor is attól féltek, hogy Urunk, Jézus Krisztus feltámadása forradalmat hoz. És mindent megtettek azért, hogy Krisztus örök időre eltűnjön a sziklákkal borított sírban a vesztőhely közelében. Ebben látom a párhuzamot azoknak a legmeghatározóbb embereknek a halálával, akiknek az idejében a rendszer nemcsak az élőktől félt, hanem a holtaktól is rettegett.
A Gulagból súlyos betegen hazahozott Esterházyt mivel, hogyan kezelték?
Az első antibiotikum Amerikából érkezett a Marshall-terv keretein belül Szlovákiába 1945-50-ben, de ehhez csak a katonáknak s egy nagyon szűk elit csoportnak volt hozzáférése. Az első gyógyszerek a tuberkulózis ellen, mint a Streptomicin, Triphanmycin csak az ’50-es, ’60-as évek közepén érkeztek. Ha valaki elkapta a tuberkulózist, halálra volt ítélve, főleg, ha börtönben volt. A halált egyedül a B-vitamin lassította, ami zsírban oldódott, és a tej 5 százalék zsírt tartalmaz, a sajtokban van némi zsír, a húsban van valamennyi zsír, és ezek a páciensek a rabkórházakban orvosi rendelésre élelmiszer-járadékot igényelhettek, ami abban segített, hogy a tuberkulózis lassabban zajlott le bennük.
A tuberkulózistól a fegyőrök és a felügyelők is nagyon féltek. Tehát a rab orvosok ügyesen kihasználva a diagnózist, néhány hónap kezelési vizsgálatot írtak ki az elítélt számára, vagyis nem mehetett munkára, nem tartózkodhat hidegben, egy kicsit jobb ellátást kapott és nem lehetett a felügyelők és rabtársak állandó verése és gyötrése alatt. Így a nehéz időszakokat, pl. a téli hónapokat, több politikai fogoly ezen apró lehetőségnek köszönhetően élte túl. Ez az elv emberek tömegét mentette meg a kommunista lágerekben is, ahol a tuberkulózis valós rémként volt jelen.
Az orvosok szerint csoda, hogy Esterházy János halálos betegen ilyen hosszú ideig életben maradt a börtönökben. Ön szerint ez minek volt köszönhető?
Szilvó nagybátyám írt egy könyvet arról, hogyan lehetett túlélni a kommunizmust. Itt részletesen leírja az orvosok tevékenységét a börtönökben. A nagybátyám megélt egy évet teljes magánzárkában, ahol csak sötétség volt és csak egyszer hallotta naponta, ahogy ételt hoznak neki, egész évben nem volt kapcsolata senkivel. Mindezt azért tudta túlélni, mert mindennap megvolt a maga sémája, reggel elimádkozta a rózsafüzért, aztán a litániákat, aztán az angyali üdvözletet, aztán a szentmise szövegeit mondta, amiket tudott, este az angelust stb. Minden napnak megőrizte a felépítését, úgyhogy egy év múlva, amikor azt gondolták, hogy emberileg teljesen megtörték, ennek épp az ellenkezője történt. Ez történt Esterházy gróf esetében, Gojdič és Vojtašák püspökében és sokakéban is, hogy képesek voltak megalkotni a szabadságuk belső világát és erős hitük segítette őket abban, hogy nem törtek meg.
A rabok átélnek mindent, ha erős példát látnak, és ilyen volt gróf Esterházy példája, verba moment soul exempla trahult (a szó megindít, a példa vonz), ezek a példák magukhoz vonzották a környezetüket és megtartották az állhatatosság légkörét a legrosszabb, legkilátástalanabb táborban is. A második magyarázat az, hogy soha nem adták fel a reményt, hogy ez a rendszer véget ér, úgy, ahogy a Fatimai Szűz Mária mondta, hogy megbukik a kommunista rendszer, véget ér a háború, Oroszország megtér, és végre béke lesz.
Ez a két dolog adott számukra fényt a sötét alagútban. Ez jelent lenyűgöző példát számunkra is, amiről ma beszélhetünk, és példa az ő megélt erős hitük is, hogy a Mindenható velünk van, látja, mi történik és segít túlélni nemcsak az ilyen erős személyiségeknek, hanem a tágabb környezetüknek is, akikért ők imádkoznak és felajánlják szenvedéseiket. Hála az olyan személyiségeknek, mint amilyen gróf Esterházy, Hopko és Gojdič püspök volt, akik nemcsak példát adtak, de hitükkel az alagút végén levő fényt is közelebb hozták számunkra.
Az interjút Zsigmond Dezső és Molnár Imre készítette
Fordította: Csölle Stefánia
