A kommunizmus áldozatainak emléknapja alkalmából a Gulágokban Elpusztultak Emlékének Megörökítésére Alapítvány konferenciát tartott a Magyar Nemzeti Múzeum dísztermében.
Tíz év igazságtalan rabság és 37 év hallgatás – így foglalta össze köszöntőjében Pintér Jolán a Gulág Alapítvány elnöke azoknak a sorsát, akik a Szovjetunióba ártatlanul hurcolt magyar százezrekből túlélték az embertelen munkát és a körülményeket. Akikre másodszor is lesújtott itthon a kommunizmus, mert egész életükben mellőzés és megkülönböztetés volt a sorsuk.
(Fotó: Cservenka Judit/Felvidék.ma)
Ebből az áldozati létből csak kevesen mertek és tudtak kitörni, e kevesek közé tartozott Pintér Jolán édesanyja: Rohr Magdolna, akit 17 évesen hurcoltak el, és 1953-ban, Sztálin halála után térhetett haza a lembergi átmeneti táborban megismert hasonló sorsú férjével: Pintér Károllyal.
Rohr Magdolna és néhány fogolytársa hozta létre 1993-ban az alapítványt azzal a céllal, hogy megtörjék a hallgatást, elmondják évtizedek múltán a történteket, és emléket állítsanak a Gulág táborokban elpusztultaknak, hogy legyen, ahol a túlélők leróhatják kegyeletüket.
Az ügyet kezdettől fogva magáénak érezte Pintér Jolán, részt vett benne, s édesanyja távozása után a fiatal nemzedék energiájával folytatta. Az alapítvány elnökeként ezen az immár ötödik konferencián köszönetet mondott minden támogatójuknak, elsősorban a magyar kormánynak.
(Fotó: Cservenka Judit/Felvidék.ma)
Az Országgyűlés 2000-ben jelölte ki február 25-ét a kommunizmus áldozatainak emléknapjául – emlékeztetett megnyitójában Szalay-Bobrovniczky Vince a Miniszterelnökség civil és társadalmi kapcsolatokért felelős helyettes államtitkára a 20. század második diktatúrájának arra a megdöbbentő eseményére, amikor Kovács Bélát, a kisgazdapárt főtitkárát 1947-ben törvénytelenül elhurcolták a Szovjetunióba. Beszédében felidézte a kort, amelyben a büntetőjog a politika és az elnyomás eszközeként szolgált, amikor beismerő vallomásokat kínzással csikartak ki az áldozatokból, akikért az éj leple alatt érkezett az ÁVH fekete kocsija.
Míg a nácizmussal szemben – helyesen – zéró a tolerancia, a kommunizmus bűnei elé védőfalat húz a baloldali média. Ezért is fontos a tények megismertetése a mai nemzedékekkel, amiben fontos szerepet játszik a Gulág Alapítvány. Köszönet három évtizedes munkájukért.
A Magyar Nemzeti Múzeum eddig is feladatának tartotta, s a jövőben is ezt fogja tenni, hogy a diktatúra korszakát a maga eszközeivel bemutassa a diákságnak – ígérte L. Simon László főigazgató. Ahogy a személyiségfejlődés korai szakaszában fontos, hogy gyerekeinknek olyan meséket meséljünk, amelyben a hős a gonoszság és ármány ellen küzd, ugyanúgy fontos, hogy később is értékeket kapjanak és az igazságot. Ezzel kapcsolatban utalt a szomszédban dúló háborúra, és arra, hogy számunkra a magyar érdek az első, ami mindent felülír.
A kárpátaljai magyarság sorsát minden nemzetközi fórumon szóvá kell tenni, de a múltat nem szabad átírni, maszatolni, és a gulággal kapcsolatban nem szabad elfelejteni, hogy az a Szovjetunió műve volt.
A köszöntők és megnyitók után a konferencia témáját és máig nyitott kérdését taglaló bevezető előadást Horváth Attila alkotmánybíró, tanszékvezető egyetemi tanár (NKE ANTK) tartotta Az igazságtétel kérdése Magyarországon a rendszerváltozás után címmel. Alapproblémának azt tartja, hogy nem készült el a magyarországi kommunizmus fekete könyve. Nem lehet a múltat elfelejteni, relativizálni azt mondva, hogy mindenki másként látja, hogy a barikádnak két oldala van, stb.
Jogászként egyszerűnek látja a kérdést: bűncselekmény valami vagy nem az. A történelmi igazságtétel kötelességünk: összegyűjteni a bűnöket, megvizsgálni, hogy mi történt.
Az általa összegyűjtött listából csak néhány tényt ismertetett: 1945-48 között 1180 embert végeztek ki, többségüket politikai okból, de a gazdaságiak mögött is volt politika. Legenda a korhatár is, miszerint megvárták volna a nagykorúságot: a szovjet példát követték: nem vártak az ítélettel. Tény, hogy első fokon gyakran megtörtént, hogy néhány bíró szembenézve a vádlottal, nem bírta meghozni a halálos ítéletet. Másodfokon az újabb bíró elé csak a papír került, amit aláírt, viszont a kivégzést az első bírónak kellett végignéznie. Az áldozatot holtában is megalázták: ruhátlanul, arccal lefelé földelték el, ezt a rendeletet Nagy Imre írta alá. A kivégzettek számában nincsenek benne a börtönökben meghaltak, akikkel kapcsolatban az okot mindig tüdőgyulladásnak nevezték.
(Fotó: Cservenka Judit/Felvidék.ma)
Horváth Attila előadásában ezután rátért a mellékbüntetések változataira: a vagyonelkobzástól a hivatás gyakorlásától eltiltásig, amivel az értelmiségieket sújtották, hogy a munkásosztály részévé váljanak.
Vagyis – mutatott rá – ugyanaz a politika szabta ki büntetésként a fizikai munkát, amely a munkásságot uralkodó osztálynak kiáltotta ki.
A parasztságot szabálysértések kiszabásával tették tönkre. Újabb és újabb ürügyekkel fosztották meg tulajdonuktól a kisebb-nagyobb földjén végzett munkájából élő független osztály tagjait, bekényszerítve őket, főként a fiatalságot a városokba, s ezzel a falusi közösségekre is maradandó csapást mértek. Számos intézkedésre ma is a kommunista terminológiát használjuk, mert az európai rendszereket meghatározó római jog alapján nincs rájuk kifejezés.
Börtön, vagyonelkobzás, internálótábor, munkatábor, kitelepítés – megannyi változata a szenvedésnek és a kiszolgáltatottságnak. A kitelepítésnek a diktatúra számára kettős haszna is volt: értékes ingatlanokhoz és lakásokhoz juttathatta saját embereit, többnyire a teljes berendezéssel együtt, másrészt a kitelepített úri és polgári osztályt összeugraszthatta a szintén gyűlölt parasztsággal, mert arra kényszerítette a gazdát, hogy otthonába fogadja be az elűzötteket. Ez a szándék olykor sikerült, gyakran visszájára fordult. A kitelepítettek az intézkedés feloldása után sem kapták vissza javaikat, s a fővárosba, vagy más nagyvárosokba sem költözhettek még hosszú ideig. Másodrendű állampolgárként, megbélyegezve éltek.
(Fotó: Magyar Nemzeti Múzeum, Facebook)
Horváth Attila részletesen szólt a diktatúra minden részletre kiterjedő tevékenységéről: a szovjetmintájú kegyetlen eszköz, az elmebeteggé nyilvánítástól, az 56 utáni megtorlásokig.
Máig nem hevertük ki a nyugatra menekült 200 ezer fős emberveszteséget, mint ahogyan a falvak összevonását, amelynek során 3000 iskolát szüntettek meg, és fosztották meg a vidéket értelmiségétől.
Az átnevelés minden korosztályra kiterjedt a Dörmögő Dömötör gyereklaptól kezdve, amely meghonosította a „fenyő-ünnepet” a karácsony helyett, az iskolai matematikáig a szovjet termelés példáival.
A diktatúra egészét átfogó bevezető előadást követően a konferencia a Gulág Alapítvány 30 évét tekintette át. Kiss Dávid a VERITAS tudományos munkatársa Szolzsenyicin híres könyvének 1973-as párizsi és lágerbeli társának, Rózsás Jánosnak 1986-os szintén nyugati első megjelenésétől ismertette a gulág fogalom magyarországi megismerhetőségének és a Gulág Alapítvány genezisének történetét.
(Fotó: Magyar Nemzeti Múzeum, Facebook)
Rácz János ugyancsak a VERITAS tudományos munkatársa arról szólt, hogy hogyan foglalkozott a sajtó a Gulág Alapítvány megalakulásával és munkájával. Az első hír az alapítványról a Zalai Hírlapban jelent meg – Rózsás János szűkebb hazájában, és az első országos lap a Népszabadság volt. Legtöbbször, érdemben, a Magyar Nemzet írt az alapítványról. „Nem vagyunk olyan gazdag nemzet, hogy csak egy tragédiánk legyen” – utalt keserű humorral arra, hogy a történészek figyelme sokfelé irányul, s ezért van még annyi feltárandó tény múltunkból.
Mező Gábor újságíró, kutató is a gulág-kérdést a kilencvenes években övező hallgatással foglalkozott.
Voltaképpen a Gulág Alapítvány 1993-as megszületése, és első nagy céljuk: a Honvéd-téren felállított emlékmű, Veszprémi Imre szobrászművész alkotásának felavatása volt az első, a sajtó érdeklődését kiváltó esemény.
Kovács Emőke történész az alapítvány szakmai tanácsadója tekintett vissza a harminc éves, és a fiatalok érdeklődésére egyre jobban figyelő munkára. Az alapítók: Rohr Magdolna, Rózsás János, Dr. Ebergényi Imre, Dr. Bozóti Lajos, Molnár János, Dr. Tütős Sándor, Kellner Oszkár és Kalmár Sándor neve, munkája tovább örökítendő, de az évek során újabb és újabb emberi sorsok tárulnak fel, ezek bemutatását rendszeresen végzik élő történelem órákon, illetve egyre több iskolában adhatták elő a Rohr Magdolna életéről szóló monodrámát.
Az előadásokat követően a Nemzeti Emlékezet Bizottsága és a Gulág Alapítvány pályázati felhívását ismertették, amely szintén a diákifjúságot szólítja meg a téma különböző műfajokban, eszközökkel feldolgozására.
Kerekasztal-beszélgetéssel és Szalkai Zoltán: Gyaloglás Gulág földön című filmjének vetítésével zárult a konferencia.
(Cservenka Judit/Felvidék.ma)
