A 20. században annyi háború gyötörte a világ népeit, hogy vannak, akik azt mondják, nem is két világháború, hanem egy 120 éve tartó állandó háborúzás folyik, néhány békésebb esztendővel vagy hónappal megszakítva. Mi vezetett ide? Hogyan jutott az emberiség ebbe az önpusztító helyzetbe?
Egyesek szerint a háborús ellenségeskedés mindig is jelen volt az emberiség történelmében, csak a pusztító eszközök hatékonysága, pusztító képessége nőtt meg. Ez igaz. Ám van valami, ami korábban visszafogta a telhetetlenséget és gátlástalanságot. Valami belső erő, amely meg tudta fékezni az elszabadult indulatokat, hogy azok ne gerjesszék magukat magasabb fokozatra. Mi volt akkor és mi hiányzik most?
A háborút misztifikáló ideológiákkal szemben az elmúlt kétezer évben a krisztusi szeretet, a keresztény vallás tudott ellensúlyt kialakítani. Jézus már Pétert is leintette, hogy az ő védelmére a kézzel fogható fegyver, vagyis a kard alkalmatlan. Isten hite és a másik ember tisztelete mutathat kiutat a válságból. Még a bűnös embert is lehet tisztelni, ám ez nem a bűn tisztelete, hanem annak reménye, hogy az megszabadul bűneitől, megtér, bocsánatot kér, jóvátételt kínál az elkövetett cselekedeteiért. A megoldás tehát nem a fegyverkezés, hanem az isteni rend felé mutató békesség keresése.
A bajok egyik fő forrása: elfordulás Istentől. Isten tagadása. Vagy már eleve Isten kitagadása a társadalomból. Ez a 19. század második felétől kezdődően nem csupán divat, korszellem, hanem szervezett ideológia is lett. Ebből fakadt három istentagadó eszmerendszer: a kommunista, fasiszta és liberális ideológia. Tömegbázisukat ott tudják kiépíteni, ahol a tudományosságot vagy a puszta anyagi jólét ígéretét csak arra használják, hogy elhitessék az emberekkel, hogy az ember ura lehet a világnak, tehát Istenre nincs szükség, sem az ő igéjét hirdető egyházra. Ez az anyagi önzésre épülő, gátlástalan szerzési és birtoklási vágy és sárba ragadt „szellemiség” idézte elő az egységes világkép felbomlását vagy szándékos bomlasztását. Az istentagadás pedig az egyik helyen divat lett, másutt politikai rendszer, társadalmi norma vagy kötelezően elvárt életforma. Mindegyik háborúkba és pusztulásba vitte a társadalmat. Talán ideje lenne tanulnunk belőle! Ám a háborúkból hatalmas vagyonokat, szinte világuralmat szerző, hatalmat szerző befolyásos rétegek arra is ügyelnek, hogy még a tankönyvekben sem forduljanak elő ilyen tanulságok. A gazdasági haszonból fenntartott vagy kitartott sajtó és tömegtájékoztatás pedig szintén a megbízók érdekeit szolgálják. Vagy elhallgatják az igazságot, vagy visszájára fordítva tálalják a kellő rálátással nem rendelkező és jóhiszemű „fogyasztók” számára. Látszólag gondoskodó rendszernek tűnnek fel (jóléti társadalom címén), de ez csak olyan gondoskodás, mint az állatgondozóké, akiknek csupán az az érdekük, hogy kellő vágósúlyra hizlalják fel a rájuk bízott csordát. Vagyis a jóllakottság célja nem a jólét, hanem a nyereség, bevétel, jövedelem. Ez a haszonelvű társadalom fő ismérve. Vigyázva arra, hogy a rájuk bízottak rá ne ébredjenek a gazdáik céljaira, fel ne lázadjanak ellenük. Azt hirdetik, hogy az ember a legfőbb érték, de csupán azért vigyáznak rájuk, hogy jó minőségű munkaerők, szolgák, cselédek legyenek. Így lesz az istentagadásból valójában embertagadás, mert a jellemet, a személyiséget, a lelket lényegtelenné degradálják.
És ennek sokféle változata működik a világban. Egyik helyen törvényesített a hazugság, máshol már megszokásból hazudoznak, valahol elnézik a bűnt (mint „másságot”), máshol pedig erényként példaképpé magasztalják, az egyik helyen nincs választási lehetőség, csak kényszerűség, máshol pedig elhitetik a szabad választás illúzióját, pedig választani csak abból lehet, amit a vagyonukkal hatalmat gyakorlók a kiszolgáltatott tömeg elé tesznek. Csupa látszat és szemfényvesztés. Hatalomba ültethetnek semmihez sem értő, de a tömegbutító eszközökben reklámozott sorozat-ripacsot, avagy semmibe bele nem szóló fogyatékost is, ám a döntéseket a mögöttük álló, bábokat mozgató érdekkörök hozzák. A „művelt nyugat” már fel sem tudja mérni a maga siralmasan elfajzott állapotát, mert a demokrácia és a szabadság hamis értelmezése végletesen átmosta a világértelmező gondolkodásmódjukat, amelyben már nem jut hely az isteni rend világképe számára.
Ilyen látlelet után azt mondhatnánk, hogy ennyire tehetetlenek vagyunk, apró porszemek vagy legfeljebb fogaskerekek egy ellenünk működő gépezetben, bábfigurák a sakktáblán. Ezzel szemben mások azzal érvelnek, hogy bár a helyzet kilátástalan, ám nem reménytelen. Ahogyan Krisztus szembenézett a fegyveres hatalmat gyakorló helytartóval vagy a templomokban elkényelmesedett zsidó főpapokkal, úgy kell nekünk is Jézust követve, őrá jobban odafigyelve, rá hallgatva vállalnunk azt, amiért és akinek születtünk: emberségünket, magyarságunkat, lélekkel megáldott emberi létünket.
(Mihályi Molnár László)
