SZERETET – e szó csupa nagybetűvel, hiánycikként szerepel életünkben kicsiben, és nagyban, fiatalban, és öregben – s lehet Váci Mihály is ezt hiányolta a Valami nincs sehol… című versében?
Régmúlt gyermekkorom éveimben sem emlékszem erre a kimondott szóra. Ugyanakkor éreztem fűben, fában, az otthonban, apám reggeltől éjszakába nyúló, kérges kezével végzett munkájában, gyönyörű alkotásaiban, a keze nyomán született bognármunkáiban, hintóban, kerékben, hordóban, a nekem készített babaházban, babakocsiban, a csodálatos parasztkocsi a bátyámnak készített kicsinyített másában – melyet még most is őrzök. S abban a régi házban, a falakban, szerény berendezésében, udvarában mindenütt ott volt a szeretet, mert ott minden tett erről szólt.
Anyám mindennapi konyhai sürgés-forgásában, minden mozzanatában, a nekem készített reggeliben, egész napi verítékes munkájában.
Az a kimondatlan szeretet ott volt a többgenerációs együttélés csendjében, imájában, a mányikák, szülékék, s megannyi becézéssel gondoskodó nagyanyók láthatatlan, de valami angyali hátterében. S főleg a csendben, az együttlétben, de leginkább a békességben, minden túlterhelt családtag nyugalmában. S ha mégis gond volt, mindenki tudta, hogy a Jóisten megsegít!
Majd lassan, de biztosan megváltozott a világ. Felgyorsult az idő, s az emberek is. A jó világra, jólétre hajtás. Mert ha a szomszéd előbbre volt, akkor nekünk ki kellett előzni, még szebb, még jobb legyen az otthonunk. Aztán már olyan előnyökhöz jutottunk, hogy a szomszédra nem is volt időnk, de lassan és fokozatosan a családra sem, még a társunkra sem. Mert a megélhetés!
S ezzel rideggé váltak a cicomás szobák, de igazi otthon vajon hány maradt, amelyben szeretet lakozik?
S lassan teljesen kiveszett az a családmodell, amelyben még a régi generációk felnőttek. Jöttek a szocialista típusú családok: tömbház, kényelem, iskola után napközi, nyári táborok, szinte már csaknem minden szabadidőről gondoskodik az állam az oktatáson, kultúrán keresztül.
De: valami nincs sehol… A kicsi gyerekek kulcsos gyerekek lettek, üresek a házak, jó ha este találkozik a család, de sem beszélgetés, sem türelem, mert a technika csodái mindezt felemésztik.
A kamasz gyermek teljesítményre van beállítva: gondjaival, bajaival magára hagyatva, lassan a barátok is elmaradnak, kirepülnek a házból, faluból… s marad a hangulatjavító szerek „élvezete”, melyekkel tele vannak az üzletek, a szórakozóhelyek. De nincs, aki meghallgassa, megfogja a kezét, bátorítsa. Nincs biztonságérzete, mert apának-anyának dolgoznia kell, munka után pedig nyugalomra van szükségük… a friss, vagy régebben kötött házasságok meglazulnak, millió oka van az elhidegülésnek…
S itt van még az a korosztály, mely a múltból maradt, megözvegyült, egyedül élt, stb. Az egyedül élők, akik fiatalon igen megszeretik a szabadságot, szintén megöregszenek, majd a lelki betegségekkel való problémák jelentkeznek. Mert ki is hallgathatná meg őket, gondjukban, bajukban ki segítené – ha még család sincs körülöttük.
Nemrég azt mondta nekem valaki: nem jó, ha nagyon szeretnek. Megdöbbentem: van ilyen? Biztos van, de tudunk-e jól szeretni? Hányféle szeretet van?
Az emberiség tömege szeretethiányban szenved – de nem nyilvánítja ki, „csak igényli”. S ők lesznek a lelki sérültek, öngyilkosok, agresszívek, koravének.
Akik rajongva szeretnek embereket, legtöbbször kinyilvánítják családtagjuk, barátjuk, kedvenc költőjük, művészük, vagy embertársuk iránt. Ezek lehetnek kölcsönösen éltető hatásúak.
Mert a szeretetet adni, fogadni és viszonozni kell (a módjait, mindig az ember jelleme határozza meg).
Sajnos a mai világban e szó: SZERETET, egyre inkább felszínre tör (a fentiek miatt), de mintha csak a felszínen maradna, mert hallgat a mély. A mai szeretethiányunkat elsősorban a beszélgetés, a meghallgatás, az együttérzés segítené pótolni.
Talán jobban meg kellene ismernünk a krisztusi szeretet mivoltát, s talán kicsit más lenne a világ.
(Dániel Erzsébet/Felvidék.ma)
