Fontos kérdést kéne tisztázni a város nevével kapcsolatban, mivel ez a Duna-parti település több nézeteltérésnek volt kitéve, a történelem félrevezető viszontagságairól nem is beszélve. Sokáig ugyanis tévesen Pressburgnak nevezték, mivel úgy vélték, ott valami presszó volt a várban, ahova az urak jártak kávézni, de ezt csak azért gondolták, mivel nem tudták, hogy akkor még nem ittak kávét, hiszen ezt a jó szokást csak később, az oszmánok baráti vizitelése nyomán sajátítottuk el.
Sőt Pozsonynak is nevezték, s azt már végképp nem tudni, hogy miért, hiszen a kifejezésnek nincs semmi értelme, de még történelmi előzménye sem, amiért sokan – természetesen joggal – magyarosítási kísérletet sejtenek ebben, habár – s erre hivatkoztak – még a rómaiak is Posoniumnak nevezték.
De még azt is terjesztették, hogy az egyik honfoglaló törzs egyik alvezére, egy bizonyos Poson tivornyázott volna valahol egy folyó fölött, amelyet utólag Dunaként azonosítottak, nem véve figyelembe, hogy a Duna akkoriban némileg másfelé és másként csordogált, a folyók szoktak ilyet csinálni, amíg nem szabályozzák megfelelő villanyerőművel, meg aztán az sem biztos, hogy valóban a Duna volt-e az a folyó, vagy az Ister, mert erről is eltérnek a vélemények.
Ráadásul annak idején a magyarok nem is jártak erre, a nevezetes preszlavaszpurki, vagy micsoda csatát sem ők nyerték meg, mivelhogy az nem is ott történt meg, hanem – miként az szinte teljes bizonyossággal kiderült – valahol máshol, ugyanis a Rajna meg a germán belharcok helyszínei sokkal valószínűbbnek tűnnek. Vagyis joggal föltételezhető, hogy az csak olyan utólagos hazabeszélésnek tűnik mondvacsinált hősök gyártása érdekében.
A valóságban a történet ennél sokkal prózaibb. A mai „Bratyiszlava helyén találkozott ugyanis egy szép napon, még a múlt évezred előtti békeidőben, néhány szláv klán, hogy finom svájci tehéntej ivása közepette (alkoholt ugyanis már akkor sem ittak, mivel megvetették) békét kössenek valamely mulandó félreértés tisztázása ügyében és után.
Értelemszerűen persze még a békekötés érdekében sem ittak bort, mert – miként azt biztos történelmi forrásokból tudjuk – az alkoholt rettenetesen utálták, evégett nem itták sohasem, a borovicskát pedig (= értsd: kis borocskát) akkor még bomlasztó szándékkal nem kényszerítette rájuk az alattomos ellenség nemzeti italként, hogy azáltal eszüket véve és figyelmüket kijátszva kopasszák meg őket egy sánta lóért.
A tejnek köszönhetően később Tell Vilivel is jó barátságba kerültek, azután még népszerűbb lett a friss alpesi tejivás. Ezt megelőzően azonban már régóta naponta szállíttatták maguknak az alpesi tejet gyorsfutárral. Igaz, nyáron ez némileg bonyodalmas volt, meg is történt, hogy útközben megsavanyodott a friss tej, ami aztán ősszel sajátos nosztalgiát keltett, ami másfajta ivólé utáni vágyban csapódott le.
Így történhetett, ráadásul éppen télen, hogy a tényleges tejivás közepette, vagy inkább annak elodázása végett ismét elromlott az a tej, rossz nyelvek szerint az elhúzódó tárgyalások végett, aminek az volt a következménye, hogy tiszta 96-fokos alkohollal kellett helyre rázni, patikában orvosi előírásra kapható.
Miután aztán helyreállt a béke, összebratyiztak ünnepélyesen a történelmi szláv családok a dévényi kaputól valamivel lejjebb.
Sajnos túl sokat kóstolgatták azt az addig ismeretlenül földúsított tejet és túl soká, amiért az összebratyizott tejivók is megromlottak, mi több, sok szerencsétlen, aki túlzottan szerette a tejet, hamisítatlanul rosszul lett tőle, ajjaj.
Miután azonban szerencsésen túlélték a hasmenést, újabb dicsőséges ünnepet ültek. Ez volt a döntő, s nagy volt az öröm, ennél még nagyobb a dicsőség, ami szlávul úgy van, hogy „szláva”, ezért ennek a dicső bratyizásnak az emlékére nevezték el a történelmi helyszínt Bratyi-szlavának. Mai neve erre a kézzelfogható bizonyíték.
(Aich Péter/Felvidék.ma)
