Szeptember 8-án értesültem a sajtóból, hogy Tiboldi Mária, a Budapesti Operettszínház örökös tagja elhunyt. Megrendített a hír, mivel a művésznővel az utolsó életműinterjút én készíthettem.
Tiboldi Máriát először kisiskolásként, a várkerületi Kosciuszkó Tádé utcai iskola színpadán láttam szerepelni: a Jászai Mari-díjas színésznő, primadonna az egykori alma matere gálaestjén lépett fel. Pályáját nyomon követhettem, s ha sikereiről hallottam, mindig felcsillant a szemem. Később, egy közös ismerős révén kerültem vele kapcsolatba, s az iskolai múlt is motivált, amikor telefonon órákig beszélgettünk. E csevegések nyomán 2021-ben egy interjúra kértem fel életéről, gazdag pályájáról. A korrektúránál újabb témák kerültek elő, amit beleszőttem az írásba.
Polgári családban nőtt fel, a háború után költöztek a fővárosba, s így végezhette tanulmányait az említett iskolában, majd a nagy zenei múltú Szilágyi Erzsébet Gimnáziumban. 1957-ben vették fel a Színház- és Filmművészeti Főiskolára, ahol örökre eljegyezhette magát az operett műfajával.
Mária színpadra termett, s a Szegedi Nemzeti Színházban eltöltött tanulóévei után megnyíltak előtte a Fővárosi Operettszínház kapui. Itt viszont darázsfészekbe nyúlt, a Honthy Hanna vezette klán senkit nem engedett köreibe.
Egy jellemző történetet említett a művésznő. Az egyik darabban a közönség vastapssal jutalmazta alakítását, s Honthy elvörösödött, nem tudta elviselni, hogy a jelenlétében egy fiatal kollégájának sikere legyen. A felvonás végeztével azonnal behívatott, és magából kikelve sziszegte:
„Hogy merészelsz te kis senki, egy olyan színpadon, ahol az ország első primadonnája, s táncoskomikusa áll, tapsot kapni?” Higgadtan válaszoltam: „Kedves művésznő, ez nem nekem, hanem a fehér ruhámnak szólt, de reménykedem, hogy egyszer ez személyemet dicséri”.
Tiboldi Mária látta, hogy idehaza nem sok babér teremhet számára, így a sikert a német nyelvterület nagy színházaiban aratta le, s számos film és lemez őrzi művészetét. 1976-ban tért haza, s az Operettszínház színpadán több darabban ismét felléphetett.
Két éve, augusztusban kerestem fel velencei villájában. Nagyon kedvesen fogadott, megvendégelt, de Mária szemében nem láttam a fényt: betegségek gyötörték, hamar elfáradt. Így is egy kellemes délelőttöt tölthettem vele és családjával, búcsúzáskor az életrajzi kötetét nyújtotta át, s kérésemre dedikálta is az albumot.
Tiboldi Mária a legszebb magyar operetthagyományok folytatója volt, s egy embertelen kultúrpolitika kényszerítette hazája elhagyására. „A sikerek ellenére boldogtalannak éreztem magamat – említette az interjúban.
Az énektanárnőm egyszer meg is kérdezte tőlem: ’Miért nem mosolygok, legalább egyszer?’ Hazatérve, és a második fiam születésével már visszatért a mosoly az arcomra…”
Nyugodjék békében!
(Csermák Zoltán/Felvidék.ma)
