Régóta tudjuk, hogy gond van az iskolával. Lehet, hogy ezen Ádám és Éva is elfilozofált volna, ha akkoriban lett volna iskola – ám nevelni persze akkor is kellett. Ennek sűrített követelménye a negyedik parancsolatban jelenik meg.
Az értelmezés egy-egy kornak megfelelő változással jár, ám ritkán akadnak, akik megfelelő bölcsességgel tudnának e kívánalomhoz hozzájárulni. Az eredményességet lehet ugyan bizonyítani, de ha akarom, az ellenkezőjét is.
(Cseh)Szlovákiában, Comeniust meghazudtolva az a jó szokás, hogy menetrendszerűen változtatják az oktatás módját, előszeretettel magát a rendszert is.
Itt minden új miniszter jobban tudja, hogyan kéne az iskolaügyeket elrendezni, s ez nem új jelenség: jómagam, amíg főiskolai diplomámat megkaptam, kortársaimmal együtt minden fokon több lényeges változás elszenvedője lehettem. És ez csak a problémák egyik szelete. Nem csoda, hogy Albert Sándor Már kezd unalmas lenni a tehetetlenség című írásában is fölháborodott a fejetlenségen, amely iskoláinkat máig kíséri.
Ott kezdi, hogy a PISA fölmérése szerint tanulóink csak 35%-a érti a szöveget. Ez ijesztő, bár itt is a részletekben bújik meg az ördög. Egyrészt a statisztikát eleve kétkedve, gyanúval fogadom, mivel azzal bármit be lehet bizonyítani, csak a „megfelelő” kérdést kell föltenni. Meg aztán milyen nyelvű szövegről van szó, amit meg kéne érteni? Anyanyelvi, vagy idegen nyelvi szövegről? Megfelel a szöveg a gyerek életkorának? A köznyelv az egy dolog – de például a fizikát már fizikaiul kéne érteni, a földrajzot földrajziul: van a gyerekeknek egyáltalán alkalmuk, lehetőségük arra, hogy ezt megtanulják?
És egyáltalán: tanítjuk a gyerekeket, hogyan lehet/kell egy-egy szöveget megérteni, van idő arra, hogy néhány szöveget alaposan végigelemezzenek? Mert ennek is tudni kell a módját.
Nem beszélve a bővebb szókincsről, amit csak sok olvasással lehet elsajátítani. Na de mit olvasnak a mai gyerekek? Mit adunk a kezükbe? Ha nem ismerik a szavakat, mivel értékeljenek?
Másrészt az iskola nem kizárólag a tudás átadását jelenti, hanem nevelést is. Ezt ugyan gyakran elszavalják, de valahogy sosem jön össze sem elvi szinten, sem időben. A nevelés ugyan elsősorban a család dolga volna, csakhogy az utóbbi évtizedekben egyre több nevelési feladat a családról az iskolára hárul, ami bizony egészségtelen fejlemény.
Közben pedig a tanítóktól elveszik az eszközöket, az intő szó az egyetlen, ami úgy-ahogy megmarad, s még azt is megkérdőjelezik az önjelölt „szakértők”, no meg a jó szó lehetősége is létezik, a pozitív diszkrimináció, amelyről olyan keveset tudunk.
Az egészséges fejlődés érdekében az iskolának és a családnak egységesen kéne hatnia a gyerekre, ám ez sokkal inkább ideális elméleti tényező. Ami az iskolát illeti: az általános pedagógia és módszertan elmélete fontos ugyan, de nem nagyon hoz közelebb a tanítás művészetéhez, végül a tanítás elsősorban az elmélet által megalapozott gyakorlat. Sokan úgy vélik, nevelésre nincs is idő, sok az anyag.
További probléma: a tanítói munka önmagában alig motivál. Ami motivál, az sokkal inkább a magasabb fizetés volna, végső soron az ösztönöz. Albert Sándor is említi írásában, hogy a diplomások „alig harmada marad a pályán”. Ahogy a tanítót megbecsüljük (s ennek fontos tényezője a jövendő tanítók fölkészítése), ez nem meglepő.
Ez nem is anyagi megbecsülésről szól, hanem elsősorban a társadalom értékeléséről. Milyen reputációja van egy tanítónak társadalmi szempontból? Régebben a tanító (különösen faluhelyen) szinte félisten volt – ma ennek már semmi nyoma, s ez nem csak a szocializmus romboló hatásainak egyike, a neoliberális szemlélet is alaposan hozzájárult ehhez, amikor semmi megbecsülést nem vagyunk képesek elismerni, s a szabadságot jobban tudásként értelmezzük. Ugye ismerős: ma mindenki mindenhez ért, így a pedagógiához is, ahhoz is lehetőleg jobban,mint a pedagógus, a szülő képes (a gyerek előtt!) lehordani és kioktatni a tanítót, sőt arra is képes, hogy azt kérje tőle számon, amit neki, a szülőnek kéne teljesíteni, akkora a demokráciája. Ma már az orvost is képesek vagyunk lehülyézni és kioktatni, akár az atomfizikust is. Éppen ezért nem elég a tanító személyisége, szakmai tudása, bármilyen magas szintű. Társadalmi elismertsége alapvető föltétel – ezért természetesen megfelelő elvárással is lehetünk tanítóink iránt. Enélkül az iskolaügy szintjének emelése elképzelhetetlen.
De milyen is legyen a tanító? Egy szakácsinas azzal kezdi, hogy elküldik kitakarítani a konyhát, edényt mosogatni. Mert a konyhában a tisztaság az alapja mindennek. Aztán az elmélet csöpögtetése mellett jön fokozatos lépésekkel a gyakorlat. Nem lesz mindenkiből sztárszakács, de senki sem lesz jóravaló szakács az alapok nélkül. A tanítónak is ezen a lajtorján kéne végigmennie, hiszen nem mindegy, milyen gyereknek milyen szinten adja tovább tudását, szakmai hozzáállását. Hiszen ez nem csupán szakmai, illetve pedagógiai és módszertani kérdés, hanem lélektani is, a tanítónak pszichológusnak is kell lennie. Egy alkalmassági teszt talán segítene kiválasztani a tanítói pályára alkalmas embereket.
A társadalmi elismertség és az azzal járó megfelelő fizetés azt is elősegítené, hogy több férfi válassza a pedagógiai pályát. A nevelésben ugyanis fontos a női és férfi jellegű együttes ráhatás.
Ezt föltehetően az LMBTQ-s szurkolók nem veszik jó néven, ám attól függetlenül a természet ilyen, a férfi és a nő között pedig akár tetszik, akár nem, van különbség, ráadásul több szempontból, például a problémák megközelítésében, vagy akár megoldásában, s ez nem elhanyagolható. A gyereknek pedig erre joga van – s ez nem kitalált, hanem valós jog. Az iskola elfeminizáltsága nem egészséges. Az alsó fokon a kisdiákoknál még jó az anyáskodó tanító néni, de később már bonyolultabb a lélek, s erre tekintettel kéne lenni az oktatás megszervezésében is.
Vannak persze jóindulatú javaslatok, hol kéne kezdeni. Csodatevő eszközök azonban nincsenek, itt több tényező együttes hatása vezet célra. De amíg a tanítónak nem lesz magasabb társadalmi elismertsége (és természetesen annak megfelelő fizetése), hiába lesz a tanításra alkalmas, nem fogja ezt a pályát választani. És ami még fontos: a jövő nemzedékének nevelése az élet egyik legkonzervatívabb eleme, ahol nincs helye az állandó változásnak, a gyerek nem kísérleti nyúl, itt bevált eszközökre, módszerekre kell támaszkodni, itt nyugalomra, körültekintésre van szükség, az agyonragozott haladást csak nagyon óvatosan lehet alkalmazni, itt nem a Nobel-díjasok elméleteit kell ismertetni, hanem az alapvető információk átadása mellett instrumentális gondolkodásra kéne tanítani a fiatalokat, hogy meglássák az összefüggéseket. Hogy ne tálcán készített közhelyeket fogyasszanak, hanem megtanuljanak gondolkodni. Mert mikor, ha nem iskoláskorban?
(Aich Péter/Felvidék.ma)
