Magunkért, újra címmel emlékkonferenciát és önkormányzati találkozót szervezett a Csallóközi Falvak és Városok Társulása, a Szövetség a Közös Célokért és a Pro Civis Polgári Társulás a komáromi nagygyűlés 30. évfordulója alkalmából 2024. január 8-án Komáromban, a Tiszti Pavilonban. Az alábbiakban teljes terjedelmében közöljük Somogyi Alfréd Apácaszakállas református lelkipásztora, egyetemi docens, teológiai tanár a rendezvényen elhangzott beszédét.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim, Kedves Emlékezők!
„Mi hátra volt még, elkövetkezett.
E földi létben gyász sorunk betölt.”
(Vajda János: Harminc év után)
Vajda János: „Harminc év után” című költeményének kezdő sorai borúlátó alapozást adnak a jövőlátásnak, ám reálisat. Harminc év alatt „mi hátra volt még, elkövetkezett”.
Három évtizeddel ezelőtt, rádiós és televíziós szerkesztőként érkeztem a komáromi bombariadós helyszínre és tudósítottam a nagygyűlésről. Ha emlékezetem nem csal, a Szlovák Rádió Magyar Főszerkesztősége, vagyis a rádió magyar adása, Papp Sándor akkori főszerkesztőnek köszönhetően, hangban rögzítette az egész eseményt. Utána nem nagyon dolgoztunk az anyaggal, de a főszerkesztő szerint fontos dologról volt szó, legyen belőle kordokumentum a rádió archívumában. Ezt a főszerkesztői hozzáállást ma nem tudom elképzelni. Jó érzés kimondanom, hogy én még a főszerkesztőségben dolgoztam, s a Pátriában egyetlen percet sem. (Taps)
Harminc évvel ezelőtt még 600 ezer felvidéki magyarról beszéltünk. Ma 450-ről, de ebben már ott van mindenki, az is, aki szlovákként véletlenül „melléikszelt”. Harminc évvel ezelőtt még nem volt szalonképes a sorainkban a kettős identitás és nem ismertünk olyan fogalmat, hogy második nemzetiség. A Stockholm-szindrómás korifeusainknak és az értelmiségünk egy részének köszönhetően, mára ez lett a gyarapodó kategória. És bárhogy is pironkodunk miatta, ez tart fenn statisztikailag.
Ma már nyíltan beszélünk arról, hogy 30 évvel ezelőtt, az Együttélés kezdeményezését, az FMK és az MKDM gyakorlatilag kiherélte.
Mára beérett a miskárolók vetése: már annyi önbizalom sem maradt a felvidéki magyar emberek egy részében, hogy önmagának, a saját fajtájának adjon esélyt. A komáromi nagygyűlés azt is akarta, hogy magyar ember szavazata, soha ne menjen szlovák erőre. „E földi létben gyász sorunk betölt” – mondja erre Vajda János.
Egyszóval, nem úgy alakultak a dolgok, ahogy a komáromi nagygyűlést eltervezők szerették volna.
Harminc év távlatából mi az üzenet? Hogyan tovább? Az értékelést és az üzenetet sokan megfogalmazták és teszik is még majd a következő időkben: hogy ki hol volt, vagy ki hol nem volt. Én egy háttérbe rekedt szempontot szeretnék kicsit az előtérbe hozni: a lelki szempontot. És kezdem nagyon őszintén. Délelőtt Duray Miklós emléktáblát avattunk az Eötvös utcában. Megvan a kiadott program, amiben egy fél szó sincs egyházi jelenlétről. De a szervezők azért csak rábeszélnek két lelkészt, hogy legyenek már ott és szolgáljanak egy áldással, mert az azért kell! A programban nincs ott, de azért legyen. Ettől a konkrét esettől elvonatkoztatva, most vagy az történt velünk, felvidéki magyarokkal, hogy nagyon Istenhez fordultunk, de akkor nem így nézne ki a közösségünk. Vagy dísznek és pitykének kell az egyház sok esetben, mert a rendszerváltás óta odáig lendültünk, hogy egyházi jelenlét nélkül már egy tisztességes pártgyűlést sem lehet megtartani. Legyenek ott, beszéljenek kicsit, de nem kell őket komolyan venni. Fontos dolgot szeretnék mondani: minket ne is, de azt, amit a Szentírás alapján mondunk, azt igen!
Azt vegye komolyan minden felvidéki magyar ember! Vegye komolyan az Istentől kirendelt helyét, hitét, nyelvét és nemzetét. Vegye komolyan az Istent és az Ő akaratát!
És akkor hadd mutassak rá a harminc évvel ezelőtti történések egy lelki olvasatára, mert ebből találhatunk irányt a jövendő felé. Azért született meg a nagygyűlés ötlete, azért történt a szervezés, és azért valósult meg – minden államhatalmi ellenszél és belső gáncsoskodás ellenére – a komáromi nagygyűlés, mert az ötletgazda Duray Miklós és a szervezők, szerették a saját fajtájukat: szerették a felvidéki magyar nemzetközösséget. És egy keresztyén ember Krisztus szeretetparancsolatára építi az életét és a szolgálatát: az Isten szeretetére és a felebarát szeretetére. Ezt sokan tudják, nem mondtam vele újat. Csakhogy a parancsolatnak van egy sokszor elfeledett része. Igazából úgy szól, hogy
„Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből. Ez az első és a nagy parancsolat. A második hasonló ehhez: Szeresd felebarátodat, mint magadat” (Mt 22,37-39).
A mi felvidéki magyar közösségünk, általában erről a harmadik parányi részletről feledkezik meg: 1. szeresd az Istent, 2. szeresd a felebarátot és 3. szeresd magadat.
Amíg prioritásként, megértő szlovák partnereket keresünk, addig a felebarátot jobban szeretjük, mint magunkat. Amíg nem merünk kiállni és kimondani, hogy „autonómia”, vagy „önrendelkezés”, mert mit fognak mondani a szlovákok, addig a felebarátot jobban szeretjük, mint magunkat. Amíg szlovák iskolába íratjuk a gyerekeinket, addig a felebarátot jobban szeretjük, mint magunkat. És amíg nem mondjuk ki egymásnak őszintén, hogy ne írasd már szlovák iskolába a gyerekedet, mert az nem jó, addig a felebarátainkat jobban szeretjük, mint magunkat. Amíg bármikor megismétlődhet, hogy három pártból kettőnek az akárkije azt mondja, hogy „jujjuj” és ezzel évtizedekre ködbe csavarja a közösségünk jövőjét, addig a felebarátot jobban szeretjük, mint magunkat.
Harminc évvel ezelőtt, a komáromi nagygyűlés, önmagában arra kezdte tanítani a felvidéki magyar közösséget, hogy „…mint magadat”. Hiszen ettől függ az egész! Az önbecsülésünk határozza meg a partnereink valós értékét és ez határozza meg a helyzetünket a világban, még Isten színe előtt is.
Szeressük annyira magunkat, a magunk közösségét, hogy mostanság, amikor nincs parlamenti képviseletünk, de vannak megyei és önkormányzati képviselőink, még van erőnk a szülőfalvainkban és szülővárosainkban, akkor ebből alkossunk magunknak legitim képviseletet.
Elkezdhetnénk komolyan gondolkodni a Felvidéki Magyar Nemzeti Tanács kérdéséről úgy, hogy nem azt nézzük, hogy kinek miért nem tetszik, hanem azt, hogy mit adna ez a közösségünk önbecsüléséhez, megerősödéséhez, identitásához.
Ha már akkor féltek tőlünk, amikor ki sem mondtuk, lehet, hogy végül tisztelni fognak, ha kimondjuk. Tudjuk-e még szeretni legalább annyira magunkat, mint a szlovák felebarátaink érzékenységét?
Ezt a bogarat: az önszerveződő képviseletünk megvalósításának a bogarát szeretném beleülteti – lelki alapokra apellálva – a még magyarul halló felvidéki fülekbe, a komáromi nagygyűlés 30. évfordulóján. Hogy közösségként is tudjuk szeretni magunkat, a felebarátainkat és a megtartó Istent!
Köszönöm, hogy meghallgattak! (Vastaps)
(Dr. Somogyi Alfréd/Felvidék.ma)
