Mintha nem is nagyhét lenne. Politikai izgalmaktól zeng az utca, a média és hovatovább a közbeszéd is. Az utakon tolongás és agresszív vezetők hajmeresztő szlalomozása városokban és falvakban. Háború és terrortámadás nem is olyan messze tőlünk. Nagyhétnek szinte nyoma sincs. Milyen Jézus-várás él ma az emberekben?
Olyan, mint egykor Jeruzsálemben, a virágvasárnapi szótlan Messiás bevonulásakor. Mindenki tette a maga dolgát, önmagába, ügyleteibe, templomban is üzletelésbe süppedve. Külsőségek, kíváncsi tömeg, cirkuszra, pankrációra szomjas emberkavalkád.
Észre nem venni rajtuk, hogy jórészt pászkára, húsvétra gyülekeznek a szent városba. Miként rajtunk is alig, hogy nagyhétben vagyunk…
De miféle várakozás derengett fel a tömegben? A szakrális ünnepeket szigorúan megtartó Izraelben és izraelitákban élt a szent menetrend, a pászkára készülés sok száz éves liturgiája. Ünnepvárással. Éles ellentétben ezzel, János evangélista beszámol arról, hogy a nagytanácsban ekkor már döntés született Jézus kivégzéséről Kajafás tanácsára (Ján 11,48-53). A megöléséről szóló hír nyilván a fülébe jutott, ezért tanítványaival kiment Efraimba, nem messze Jeruzsálemtől. Rejtekbe, hogy ne tudják, hol van. Isten-rejteket keresve. Tanítványaival ott maradt. Erről az erőgyűjtő rejtőzködésről előző cikkünk szól.
https://felvidek.ma/2024/03/kinek-a-nagyhete-kinek-a-viragvasarnapja-lehet-hogy-el-sem-jon-az-unnepre-jezus/
Megpillanthatjuk az események tükrében az „ingázó” Jézust. Virágvasárnap előtt Efraimba ment, a jeruzsálemi bevonulás után Bethániába, valószínűleg Lázár házába, ahol testvérszívek között keresett megértő nyugalmat. Az Atyával mindig és mindenütt belső kapcsolatban, beszélgetésben volt Jézus. De szüksége volt a testvéri közösségre is az Isten-közösség mellett. Jeruzsálem közelében Efraim, Bethánia. Két emberi fedezék a nagy Jeruzsálemben nemsokára lezajló rettenetes dráma előtt, a világmegváltás véres-könnyes, megalázó, emberleleplező jelenetei előtt.
A nagyheti tükörbe pillantva észrevesszük-e, mire van igazán szükségünk nekünk is? Isten-rejtekre, amit zajos világunkban belső szobánkban, erdő mélyén, hegytetőn, Bibliánkba merülve és a templomcsendekben még megtalálhatunk.
És ember-rejtekre. Itt még nagyobb hiányaink lehetnek, mint az előzőben. Hol vannak a mai Lázárok, Máriák és Márták? Van-e lelki társad, hívő barátod, barátnőd, életvitelben, hitbölcseletben, Isten szerinti létismeretben, életvezetésben példaadó testvéred? Van-e Efraimod és Bethániád a zűrzavaros világban? A tv, rádió, internet, mobil, a digitális kor technikai eszközei nem pótolják az élő, közvetlen és személyes ember-rejteket. Próbáljuk megkeresni a mi Efraimunkat és Bethániánkat, illetve próbáljunk másoknak, akik bizalommal, várakozással fordulnak felénk, mi azzá lenni. Ha ez az életerő gyűjtő rejtőzködés Isten csendjében, a Szentlélek vigasztaló áhítatában hiányzik napjainkból, nem fogunk tudni másoknak menedékvárossá, rejtekké, hitbölcseleti, életvezetési tanácsadóhellyé lenni.
Háromféle nagyheti Jézus-várás
A legrosszabbal is szembe kell néznünk. Az egyik a fekete várakozás vagy a vérvörös, vérszomjas várakozás. Visszatérő nagyheti csapdák. Ez volt a főpapok, a farizeusok és a nagytanács várakozása. Történelmi tény. Ők adták ki a parancsot, hogy ha valaki megtudja, hol van Jézus, jelentse be, hogy elfoghassák (János 11,57). Factum est.
Egykor és ma is voltak, vannak ilyen pusztító várakozók. Akik csak a kellő pillanatra várnak, hogy lecsaphassanak másokra. Akár terror, akár egyéni kelepce, bosszú, akár más emberpusztító módon. Várják az alkalmat, amikor jól megmondhatják másoknak, amikor beolvashatnak, számonkérhetnek, amikor nemtelen eszközökkel törhetnek másokra, előítéletből, szívük sötét tanácsára. Ha belenézel a nagyheti lelki tükörbe és látsz ilyet vagy magadban felfedezed az ilyen indulatot, csak egyet tehetsz: imádkozol másokért, magadért. Gondolkodásod megtisztulásáért, szíved megtisztulásáért. Jézus áldozati vére megtisztít!
Béküljetek meg egymással! – ez a jézusi, páli lelkület az, amiben gyógyulhatunk és gyógyíthatunk, megtörhetjük az erőszak- és bosszúspirált.
Különben hiába veszel drága húsvéti ajándékot, készülsz a nagy evésre, húsvéti lakomára, üres lesz az ünneped, mert eseménytelen, lényegi történés, megbékélés, megtisztulás, kiengesztelődés nélkül marad a szíved.
A másik fajta nagyheti várakozás a töprengő mérlegelés már pozitív eseménytartományba fordító jelensége. Ilyenek voltak azok, akikről János írta: „Keresték Jézust, és a templomban megállva így tanakodtak egymás között: Mit gondoltok, lehet, hogy el sem jön az ünnepre?” (Ján 11,56).
Nagyhét lelki tükrébe pillantva, átérezzük-e a súlyos kérdés mögötti önfelismerést: lehet, hogy már méltatlanok vagyunk arra is, hogy eljöjjön közénk, hozzánk Jézus? Azok kérdése ez, akik átérzik méltatlanságukat, bűneiket, mindazt, amit akadályként felépítettek maguk és Jézus közé. Lehet, hogy Te is keresed Jézust. Csak lazán, enyhén, vonakodva, alkalmilag, igazából nem is nagyon. Mégis ott van a kérdés benned: lehet, hogy nem lesz igazi húsvétunk, ünnepünk, mert nem is nagyon akarjuk, hogy Jézus megérkezzék hozzánk? Ünneptelen ünnepeink, csak a szokás diktálta ünneplés okozta lényegvesztés oka ez a hezitálás.
Döntsél Jézus mellett úgy, hogy a nagyhét még hátra lévő napjainak csendes belső imáiban megszólítod Őt: Jöjj, Uram Jézus, Te szenteld meg az ünnepet, tedd számomra és számunkra igazi ünneppé azzal, hogy eljössz hozzánk újra és velünk maradsz, hogy Téged, s Veled ünnepeljünk.
A harmadik, tiszta és szent, beteljesülést ígérő Jézus-várás a gyermekeké. Azoké, akikről Máté evangélista meglátta és feljegyezte: „a templomban ezt kiáltozták: Hozsánna Dávid fiának!” (Mát 21,15). Micsoda másfajta, méltó fogadtatás! Nem pálmaágak és levetett felsőruhák az utca porában a hallgatag Jézus előtt, hanem a templomban, gyermekek ajkával celebrált ünneplés. S amikor ezért a főpapok és az írástudók megvádolták: „Hallod, mit mondanak ezek?” Jézus válasza ez volt: „Gyermekek és csecsemők szája által szereztél dicséretet”, idézve a templomban az egyedül templomhoz, Jézushoz, és a lelkesedő gyermekekhez méltó mondatot Dávid emberrangosító gyönyörű zsoltárából (Zsolt 8,3). Igen, ez a méltó nagyheti és ünnepi hangvétel: őszintén, tisztán, mentesen gyűlölettől, életveszejtő cselszövéstől.
Képesek vagyunk-e legalább valamit visszaemelni elveszett gyermekségünkből magunkba ezekben a napokban?
S ami még fontosabb: eljutottunk-e már az Isten-gyermekségig, a Jézust megtisztult szívvel váró, fogadó, befogadó, Neki teljes szívvel örvendező újjászületett létállapotra? Kegyelemből, hit által?
Nagyheti lelki tükrünk, villantsd lelki szemeink elé: valóban jól várjuk-e az Igaz Embert és Igaz Istent, Jézust, akiben ténylegesen ünneppé válhat az ünnep? Hogy ne ellenünkre, hanem javunkra, megbékélésünkre, tisztulásunkra, Isten- és emberkapcsolataink javítására, újra- és újjáépülésére szolgálhasson nagyhetünk? Sanyarú hét helyett fehér hétté? Ha ezzel a szándékkal tekintünk bele, nem fogunk csalódni: hiszen ahol Isten, ott szükség nincsen. Mert „mindazt, amit imádságban hittel kértek, megkapjátok” (Máté 21,22). Legyen így!
(Nagyhét időrendjében, megváltásunk nagyhetének rendkívüli eseményeit igei, verses, elmélkedéses keretbe helyezve, sok illusztrációval, fotóval, olvashatjuk az Igebölcső – Szóbölcső e-könyvben, amit ünnepváró lelki kézikönyvként ajánlunk mindenkinek.)
Dr. Békefy Lajos/Felvidék.ma
