Előző cikkemben (Örök pillanatok – tűhegynyi érintések, találkozások) mást ígértem, mint amiről most írok, de szememet több olyan dolog állította meg, amire tervezgetéseimben nem számítottam. Az egyik annak felismerése, aminek rohanó napjainkban és világtempónkban nem nagyon szentelünk időt: az egyházi naptár vasárnapjainak nevei. Húsvéttól pünkösd felé zarándokolva, két jeles, a feljebbvaló generációk által sokkal jobban ismert és tartott vasárnap között járunk…
Mögöttünk, április 21-én volt a Jubilate vasárnap, előttünk, április 28-án jön a Kantate vasárnap. Mindegyikhez szép, üzenetes Igék tartoznak. Jubilate, ünneplés vasárnapjához például a 66. zsoltárból ezek:
„Örvendj egész föld az Istennek. Zengjétek dicső nevét, dicsérjétek dicsőségét! Az egész föld leborul előtted, és énekel neked, énekli neved dicséretét” (66,1-2; 4).
Az anyag, a teremtett világ, a természet, a föld, a matéria kezd valami elképesztő, utánozhatatlan néma zsoltározásba az Úrnak, a Teremtőnek, mintha valóban lelke lenne a földnek.
A remény teológusa, a 98 éves Jürgen Moltmann professzor számos könyvében fejezeteket szentel a kozmikus spiritualitásnak. Nem csak annak, hogy a teremtett világban érzékelt számos gyönyörű jelenség láttán (napfelkelte, napnyugta, fényjátékok az égen, víztükrön, egy virág ritmusos ébredése, pompázása és elmúlása, nyílás-csukódás tánca a Mindenható előtt, a gyümölcsök illata, a fák és erdők ezernyi színpompája, hangja, éneke, az összetéveszthetetlen fanyar-üdítő erdőillat, a béta iononok apálya-dagálya, s még mi minden!) a bibliai korok emberei, s Jézus is istenmagasztalásba kezd.
Maga a teremtettség létezésének, foganásának, fejlődésének, kibontakozásának ritmusaival, fázisaival, a hatalmas élővilág létének himnuszával, a meghajló tér hódolásával képes sokkal következetesebb istenhódolásra, mint ahogyan azt az emberek teszik vagy leginkább nem teszik.
A planetáris élet, a kozmikus világrend, az Isten végtelenségébe beletáguló roppant multi-verzumok szinte kifejezhetetlen energia-seregszemléje, grandiózus egyensúlyjátéka egy évmilliárdos, szakadatlan istenhimnusz.
A létezés lüktető ódája. Valóban: a föld leborul előtted, és énekel neked, énekli neved dicséretét, Uram. És mi? Hogy megyünk el a még látható csodák mellett! Átrobogunk Nr 1-es autókkal ébredő, harmatcseppes hajnalokon, sebesség giljotinjainkkal tiporva-vágva az útra tévedt kisebb-nagyobb állatokat. Hadd ne soroljam az öko-elidegenedés és a humán-eligenedés durva, agresszív jeleit, amelyekkel egyre inkább telítődik a látóterünk, s a mozgásterünk.
A planetáris vagy egyszerűen a földszagú lelkiség gyakorlására olykor ellenállhatatlan kényszert érzek. Digitáliskori exodusszal ilyenkor elindulok a közelünkben emelkedő Kálvária-dombra vagy beülök kocsimba, s kihajtok a hegyek közé. Közeli, csendes vízpartokhoz. Meg-megölelem az öreg, olykor nyikorogva szólongató fák törzsét, kortársaimat és barátaimat. Leülök az erdőfürdőzéshez a mohás sziklákra. Hátizsákomban hordott Losungom és kis Bibliám Igéit hagyom belecsorogni, belezsolozsmázni a természetillatú csendbe, és a lelkembe.
S el-eljátszom drága anyanyelvünk szócsodáival. Például ezzel az egyszerű kérdőszavunkkal: MI-CSODA? Belefülelek az évezredekbe, amelyekben magyar, kun, hun, s csak Isten tudja, milyen őseim ajkán milliárdszor elhangozhatott e szó, olykor felháborodottan, indulattal: Na, ez meg micsoda már megint! Máskor meg rácsodálkozva, ámulva-bámulva, elismerést-felismerést ajándékozóan: Micsoda csoda, micsoda kegyelem, micsoda szépség, micsoda fantázia, micsoda remekmű! Valóban, csoda-dagályok, csoda-áradások élménytengerei, szépség-tengerei partján élünk!
Csak egy hetedet próbáld így végig gondolni! Micsoda apálya-dagálya a lesújtó, visszahúzó földi erőknek, s a túlélést adó, éltető, életben tartó, biztató isteni csodáknak!
Ezek olykor tűhegynyiek, apró csodák, amiket testedben, lelkedben érezhetsz, környezetedben is felismerheted jelenlétüket, családodban, társad életében is. Látó szemeket, beleérző, másokra hangolódó lelket kérjünk ezek felfedezéséhez. Kínai régi bölcs mondás: A keresztyén embernek egy nap alatt több csoda adatik, mint a hitetlennek egy életen át. Mert mi lélekkel nézünk és látunk!
Tanuljuk, tanítsuk az öko-kultúrát, környezetkímélő tapintatot
A micsoda csodák világában minden embernek vannak kötelességei, feladatai. De ki mondja el ezt? Akár az iskolában, ki neveli gyermekeinket a spirituális felelősségre és tapintatra? Egyre elképedve látom, milyen környezetterhelő módon élnek sokan. Ki sem kell lépnem a lakóépületből, s már látom a felhalmozott szemetet a lépcsőházban, olykor napokig ugyanazt. Meg sem teszek 50 métert, eldobált papirzsebkendők, energiaitalok, sörök összetaposott dobozai, csikkek, s még mi minden. Nem csoda, hogy ez a környezetterhelő öko-neveletlenség sok helyen bevonzza a városokba a patkányokat, a ragadozókat. Rókák, medvék jóízűen lakmároznak az emberi felelőtlenség maradványain.
Környezetórákon, egyházi hitoktatásban kapnak-e gyermekeink, unokáink egyre többet a környezetvédő kultúrából? Ennek mikéntjéből? Vagy maradnak személyes élmények, tapasztalatok nélkül?
Ezért lehet ünnepelni nem csak Kantate vasárnapján azt, hogy vannak tanösvények, természettúrák, biciklitúrák, zarándoklatok, amelyek kiviszik az embereket a szabadba. Nem csak egészségvédelmi, hanem környezetvédelmi, természetvédelmi, életvédelmi céllal. Tűhegynyi vagy ujjhegynyi természetízlelésre. Apró csodákra kinyitva szemüket. Reánk következő vasárnapon ezt hirdetik a 98. zsoltár Igéi: „Énekeljetek az Úrnak új éneket, mert csodákat tett!”.
Nem véletlen, hogy a remény teológusa legutóbbi könyvének ezt a kettős címet adta: Bölcsesség a klímaválságban – az élet teológiájának távlatai. Érthetjük így is: bölcsen a klímaválságban. Ebben az idős professzor szíve az életvédelemért, a teremtett világ féltéséért dobog, s benne a fenntartható életért. Ez indíthatta, hogy minden keresztyént és nem keresztyént arra ösztönözzön: legyünk védőügyvédei, szószólói a teremtett világnak. Hat pontban ezért megfogalmazta a természet jogait, amiket tiszteletben kellene tartanunk. Íme:
-
- A természetnek – az élő és az élettelen természetnek – megvan a létezéshez a joga, az egzisztenciális joga a fennmaradáshoz és a reproduktív fejlődéshez.
- A természetnek megvan a joga öko-rendszereinek, fajainak a védelméhez, s ahhoz, hogy az emberek helyi és globális életközösséget alkossanak vele.
- Az élő természetnek joga van ahhoz, hogy természetes genetikai öröksége védelmében és megőrzésében részeltessük.
- Az élő organizmusoknak joguk van teremtésbeli faji sajátosságaik megőrzéséhez és továbbadásához.
- A természet rendjének megzavarásához nincs joga senkinek. A pusztítást, károsítást szenvedett természetnek alapvető joga van a helyreállításhoz, amennyiben az még lehetséges.
- A fajok tudatos pusztítása tilos! Ritka természeti környezetek, öko-rendszerek a maguk gazdag életközösségeivel abszolút emberi védelmet kell élvezzenek.
Ma még többé-kevésbé igaz a több ezer éves zsoltár jelképesen valós fogalmazása:
„Tapsoljanak a folyók, a hegyek mind ujjongjanak az Úr előtt” (Zsolt 98,8-9).
Azért, hogy ez így megmaradjon a digitális korban, a mesterséges intelligencia korában is, s hogy mindnyájan kicsit tudatosabb öko-ügyvédek, ne pedig kártékony fogadatlan prókátorok legyünk, ezért a lelkünket, gondolkodásunkat kell jobban ráhangolni Isten teremtett világára. Ökológiai reformációra van szükség! Kezdjük el már hajnalban: nyissuk ki szemünket, fülünket, szívünket környezetünk felhangoló, meg lehangoló jeladásaira. S tegyük meg, amit még lehet.
Dr. Békefy Lajos/Felvidék.ma
