„Idén harmadik alkalommal értékeljük a Csemadok esszéíró pályázatát. Ennek nem titkolt szándéka, hogy a szépirodalom és az önkifejezés eszközeivel hívjuk fel a figyelmet azokra az értékekre, melyek számunkra, felvidéki magyar közösség számára fontosak“ – így értékelte Kiss Beáta a Csemadok által kiírt esszéíró pályázatot, amelyre közel harminc munka érkezett.
A megadott idézetekből kiindulva három korosztályi kategóriában várta az írásokat a Csemadok szórványokért felelős alelnöke, Kiss Beáta. A hivatalos kiértékelés a magyar kultúra napi rendezvényen hangzott el Galántán, január 19-én, melyből kiderült, hogy a fődíjas a komáromi Selye János Gimnázium diákja, Csehy Flóra lett a második korosztályi kategóriából, aki az alábbi idézetből kiindulva írta meg munkáját:
„Nem elég magyar anyanyelvűnek születnünk. Tanulnunk kell a nyelvünket a sírig”
(Nagy László)
Anyanyelvünk kertje
Milyen titokzatos tud lenni egy elvadult kert!
Milyen csodálatos, ahogy öntörvényűen, a maguk logikája és természete szerint nőnek a különböző növények, kúsznak a sokféle indák, ahogy megállíthatatlanul burjánzik, szinte habzik a zöld sokféle árnyalata! Egyszerre vonzó és kísérteties. Ez a lendületes elvadulás azonban fokozatosan maga alá temeti a valódi kertet, a gondoskodást, az odafigyelést. Végül pedig teljesen eltünteti az ember jelenlétét. A kultúrnövényeket gyakran gyűri le a gaz, az erősebb, vadabb, energikusabb vegetáció. A kert folyamatos gondozást igényel, mert ha ezt nem kapja meg, átjárhatatlan dzsungellé változik.
Sokan azt gondolják, hogy a nyelvet hagyni kell eldzsungelesedni, hogy ez a kuszaság, ellenőrizhetetlen vadság természetes és öntörvényű, úgysem tehetünk ellene semmit.
Ám aki valódi kertet akar, olyat, ahol nem csak a természet törvénye érvényesül, hanem a kultúra is, annak rendelkeznie kell a kertészkedés tudományával, annak szabályoznia kell az önelvű, falánk burjánzást.
Hányszor láttuk már, hogy egy gyönyörű régi házat, egy romos kastélyt újra birtokba vett a természet, hogy az épület szinte láthatatlanná válik, eltűnik a szemünk elől és omladozva, lepusztulva fokozatosan visszasüllyed a földbe! De ha tudjuk, hogy a bozót értéket rejt, kötelességünk ezt az értéket megvédeni, megmutatni a világnak a rejtett harmóniát, a veszélyből kiszabadított szépséget.
A kastély kiszabadítása nem elsősorban a műemlékvédők feladata! Közös feladatunk, hogy figyeljünk értékeinkre, hogy megtartsuk a jövő nemzedék számára is azt, ami egyszerre a múlt tanúja és maga a megtestesült szépség.
Mit jelent egy magyar családba születni?
Mikor találkozik egy gyermek először az anyanyelvével? Hallja-e már az anyaméhben is a szavakat vagy az anya dúdolását? Mennyit tud anyanyelvéből addigra, mire másfél évesen első szavait kimondja? A nyelvnek milyen rétegeit ismeri meg, mire óvodába kerül, vagy mire hat-hétévesen megkezdi az iskolát? Sok szülő azt gondolja, elég, ha a gyermek magyarnak született, ha egy magyar családban nevelkedett, és innentől kezdve tanulhatja az államnyelvet vagy más idegen nyelveket.
Bár igaz a mondás, miszerint „ahány nyelvet beszélsz, annyi ember vagy”, nem mindegy, hogy egy-egy nyelvet milyen szinten bírunk, s főleg, hogy első nyelvünk, az anyanyelv milyen szinten rögzül belénk, hisz tartós, harmonikus építményt csak szilárd alapra építhetünk. Egy ismerősöm apja, miután magyar anyanyelvűként szlovák iskolában végzett, bár családjával magyarul beszél, csak szlovák nyelven mer írni, posztolni, illetve chatelni ismerőseivel.
Gyakran találkozni számos olyan fiatallal is, akik bár még próbálkoznak magyar nyelvű üzenetekkel, de sokszor a helyesírásuk vagy a félreérthető fogalmazás miatt vicc tárgyává válnak, sőt, néha mármár keresztrejtvényként kell kibogozni, hogy mégis mire gondoltak. Az ilyen nyelvtudás csak részleges, olyan, mint egy félig művelt kert: elöl látványos rózsák, illatos liliomok, de hátul elhanyagolt, kártevőktől hemzsegő, gyümölcstelen fák.
A nyelvet csak az tudja igazán, aki a lehető legtöbb regiszterét ismeri, aki nem sajnálta olvasással, önműveléssel gazdagítani saját nyelvi kultúráját.
Magyarságunk tudatosulásának és szókincsünk művelésének központi tényezői az iskolai és kötelező olvasmányok is. Nem mindegy, hogy egyszerűsített változatban, adaptációkban vagy lebutított képeskönyv formában olvasunk-e egy-egy klasszikus művet, hiszen nemcsak a történet fontos, hanem az is, hogy élvezni tudjuk az írói leleményeket, kóstolgatni a nyelv különleges ízeit. A nyelv ugyanis rétegekből áll.
A régi korok nyelvezete tápláló humusz, melyben ott gyökerezik a mai nyelv.
Ha ez a humuszréteg elvékonyul, a gyümölcsfa nem jut elég tápanyaghoz. A klasszikus és a régi magyar nyelv ismerete ilyen tápláló humusz, hiszen múlt nélkül nincs jelen és nem lesz jövő sem.
A nyelvnek vannak intim és nyilvános terei.
Zárt kertjei és nyilvános parkjai. A túléléshez nem elég, ha egy nyelv csak a családi környezetben használatos, a nyelvet ugyanis a közösség minden egyes tagja formálja, alakítja.
Akár egy növény, amely nem élhet üvegházban, meg kell szoknia a kert levegőjét is.
A nyelv időnként kisebbségi helyzetbe szorul, és a politikai státusza ennek megfelelően sérülékennyé válik. Vannak országok, ahol a kisebbségi nyelvek szinte egyenrangúak a többségiekkel, de sokkal több olyan ország létezik, ahol a kisebbégi nyelv védelemre szorul. Ha egy nyelv kiszorul a közéletből, a regiszterei csonkákká vállnak. Olyan ez, mintha egy fát helytelenül vágnánk vissza, agresszív módon csonkolnánk meg.
Ha nem tudjuk kiharcolni, hogy nyelvünk a lehető legszélesebb körben használandó legyen, ezeket a hiányzó regisztereket az anyaországi nyelvhasználatból kell pótolnunk, persze eközben mi is tudjuk gazdagítani a magyarországi nyelvhasználatot, hiszen ez egy közös mű, mert a nyelv többközpontú és egy kulturális tér közös műve.
Nem mindegy, hogy az iskolában milyen nyelven tanultuk a természettudományok, társadalomtudományok, humántudományok szókincsét.
Később ezt a tudásunkat tovább fejleszthetjük idegen nyelveken, de ezeket az alapokat a legjobb anyanyelvünkön megszerezni, hiszen a más nyelven megtanult és megnevezett jelenségek ahhoz viszonyítva nyerik el értelmüket. Ilyenkor olyan az anyanyelv, mint egy lugas, karó vagy kerítés, mely megtartja és támogatja a mellé ültetett növényt, szőlőtövet vagy futórózsát.
A szókincs nem magától alakul, hanem tudatos fejlesztés eredménye.
A kultúrtörténetünkből máig büszkék vagyunk olyan nagyságokra, mint például Apáczai Csere János, aki a 17. században számos tudományterület magyar szakszókincsének alapjait vetette meg. Ma is fontos kérdés, hogy elégedjünk-e meg bizonyos szakterületeken a tudomány angol nyelvű művelésével vagy alakítsunk-e ki az újabb jelenségek megnevezésére, saját magyar szókincset is.
Anyanyelvünket a sírig tanuljuk.
Ez a tanulás nem zárul vizsgával, nem kitűnő bizonyítványt várunk a végén, nem hitelesítő dokumentumot, hogy a nyelvvizsgát sikeresen abszolváltuk, hogy elértük a legmagasabb, a C2-es szintet. Maga a tanulási folyamat nem zárul le sosem, hiszen nem csak egy meglévő állapothoz igazodunk, hanem egy alakulóban lévő folyamat részesei vagyunk: az újabb jelenségekkel azok neveit is rögzítjük. A világot tanulni annyi, mint a nyelvet tanulni és fordítva.
Aki igazán nyitott, annak számára a világ mindig tartogat meglepetéseket, új kihívásokat.
Ne csak azokat a növényeinket gondozzuk, amelyek már régóta teremnek! Gyűjtsük be és vessük el az új magokat is, melyekből a jövendő nemzedékek gyümölcsei sarjadnak majd!
(NT/Csehy Flóra/Felvidék.ma)
