A tegnap, húsvéthétfő reggelén bekövetkezett szomorú esemény kapcsán (elhunyt Ferenc pápa) portálunk megszólított néhány felvidéki lelkiatyát, akik értékelték a Szentatya tizenkét évig tartó pápaságát és röviden kifejtették a véleményüket arról, hogy az elhunyt pápa működése milyen hatással bírt a nagybetűs Egyházra.
Elsőként Nagy Péter János gútai plébános atya Ferenc pápával kapcsolatos gondolait adjuk közre.
„Uram, te mindent tudsz, azt is tudod, hogy szeretlek téged” (Jn 21,17).
Ezzel a vallomással Péter apostol egyszerre gyónja meg gyengeségét és újítja meg küldetését. Ma, amikor Ferenc pápa haláláról értesülünk, e mondat különös súlyt kap, hiszen a pápaság történetének egyik jelentős alakja távozott el közülünk. Jorge Mario Bergoglio, Buenos Aires érseke, jezsuita szerzetes, 2013-tól az Egyház 266. pápája, életének 89. évében hunyt el.
A katolikus hit világosan tanítja: „A római pápa, mivel Szent Péter utóda, az egész Egyház örök és látható alapja és elve, az egységnek mind a püspökök, mind a hívek közösségében” (KEK 882). Ez a szolgálat nem személyes kiválóságról vagy politikai érzékről szól, hanem Krisztus rendeléséről: „Te Péter vagy, és én erre a sziklára építem Egyházamat” (Mt 16,18).
Ferenc pápa ezen a sziklán állt, és örökségét a szeretet, a szolgálat és a szolidaritás jegyében hagyta ránk.
Ferenc pápa jezsuita volt, és jezsuita identitása végigkísérte pápai működését. Loyolai Szent Ignác Lelkigyakorlatokban fogalmazza meg azt az alapvető elvet, hogy „nem a sok tudás, hanem a dolgok belső megérzése elégíti ki és tölti el a lelket” (Lelkigyakorlatok, nr. 2). Ez a belső megérzés vezette őt, amikor a világ perifériáira, a szegényekhez, menekültekhez és a társadalom peremére szorultakhoz fordult. „Ez a világ háborúban áll – de a közöny háborúja ez” – mondta Lampedusán, 2013. július 8-án.
Ferenc pápa pápasága egy új korszakot nyitott meg az Egyházban.
Ő volt az első latin-amerikai pápa, az első jezsuita a pápai trónon, és az első, aki Assisi Szent Ferenc nevét választotta. Nem csupán nevet választott, hanem példaképet is. Szent Ferenc az evangélium egyszerűségéhez tért vissza, nem intézményeket reformált, hanem a szegényekhez, a kitaszítottakhoz és a teremtett világ csodájához vezetett minket. Ferenc pápa is ezt a lelkületet követte: figyelmét a perifériákra irányította, hangsúlyozva a szolgálatot és nem a hatalmat.
Az Egyházat nem múzeumnak, hanem tábori kórháznak nevezte, ahol gyógyulásra és reményre van szükség.
Ugyanakkor pápasága nem volt mentes kérdéseket felvető döntésektől és olykor feszültséget hordozó irányváltásoktól. Ferenc pápa gyakran a jezsuita lelkiségben ismert ignáci „megvizsgálás” és „megkülönböztetés” útját választotta, nem pedig az egyértelmű, záró tanbeli definíciókét. Ezzel megnyitotta az Egyházat a világ felé, különösen azok számára, akik eddig kívülállónak érezték magukat. Mások számára azonban úgy tűnhetett, hogy ezzel a világ szellemisége túlzottan is beférkőzhet az Egyház belső életébe.
Fotó: HA/Felvidék.ma archív
A katolikus hagyomány világosan különbséget tesz a pápa személyes megnyilatkozásai és az „ex cathedra”, azaz tévedhetetlen tanítóhivatali kijelentések között. Az I. Vatikáni Zsinat Pastor aeternus dogmatikus konstitúciója (1870) úgy fogalmaz: a római pápa „tévedhetetlen akkor, amikor mint az összes keresztények pásztora és tanítója, legfőbb apostoli hatalmánál fogva végérvényesen kihirdet valamely tantételt a hitre vagy erkölcsökre vonatkozóan” (Pastor aeternus, DH 3074).
E feltételek szigorú teológiai és kánonjogi értelmében Ferenc pápa soha nem tett ex cathedra kijelentést. Tanítása inkább lelkipásztori irányelvekben és nyitott reflexiókban jelent meg, nem pedig dogmatikai definíciókban.
A pápa tudatosan arra törekedett, hogy egy „úti társként” jelenjen meg, aki inkább párbeszédet kezdeményez, mintsem tekintélyelvű zárókövet tesz.
Ez a stílus sokak számára felszabadító és emberközelibb volt, míg mások számára bizonytalanságot és irányvesztést hozott. Az Egyház életében időről időre megjelennek olyan pásztorok, akik inkább kérdéseket tesznek fel, mint végleges válaszokat adnak – és ezzel is Isten népének lelkiismeretét akarják formálni.
Ferenc pápa ezen az úton járt, vállalva az Egyház súlyát a XXI. század törékeny valóságában.
Ám mindezek ellenére – vagy inkább ezekkel együtt – nem felejthetjük el: ő is Isten gyermeke volt. Ahogy ő maga is nyilatkozott végrendelmében: „Krisztus pásztora és tanítványa.” Nem volt tökéletes szikla, de Krisztus világossága rajta is átderengett. Nem ítélkezhetünk fölötte, és nem illik elhamarkodottan szentté avatni – de imádkozhatunk érte. Ez a keresztény lélek méltósága: elbúcsúzni, de nem lemondani az örök életről. Különösen most, Szent Húsvét nyolcadában, amikor Jézus Krisztus feltámadását és a halálon aratott győzelmét ünnepeljük.
Ferenc pápa ember volt – és pásztor. Olykor bátor, máskor habozó. Néha prófétai, máskor túlságosan félreérthető a nyilatkozatait illetően.
De ő viselte Péter örökségét, és vállalta az Egyház terhét. Talán túl sok mindent akart egyszerre átölelni – de az is lehet, hogy az idők jeleiben próbálta olvasni Isten szándékát. Emlékezetes marad számunkra, hogy megválasztását követően, 2013. március 13-án ő kért áldást az emberektől, mielőtt Urbi et Orbi áldásban részesített volna minden jóakaratú embert. Gyakran kérte, hogy imádkozzunk érte.
Végül, minden erejét összeszedve, húsvétvasárnap – a már hagyományos Urbi et Orbi áldáskor – megfáradtan, de nem titkolva emberi törékenységét, Isten áldásában részesített minket. Két pillanat ugyanazzal a lényeggel áthatva: a teljes búcsú, ami az Egyház különleges ajándéka. Azt jelenti, hogy aki őszintén megbánta bűneit, meggyónt, áldozott, imádkozott a pápa szándékára, és nem ragaszkodik többé semmilyen bűnhöz, az Isten kegyelméből nemcsak a bűneit nyeri el, hanem a bűnök utáni lelki következményeket is eltörli. Ez nem emberi érdem, hanem Krisztus megváltásának és a szentek érdemeine ajándéka.
Ferenc pápa pápaságának első és utolsó nyilvános cselekedete épp egy ilyen teljes búcsúval járó áldás volt.
Nem véletlenül – hanem jelképesen is: a megváltás ajándékával indult, és az irgalom pecsétjével zárult a szolgálata.
A pápa távozása után most egyetlen szó marad: irgalom. Ahogy Péter sírt a kakasszó után, úgy hisszük, ő is ismerte az Úr tekintetének erejét. Meghalt a pápa, de él Krisztus Egyháza. És él az ígéret: „…a pokol kapui sem vesznek erőt rajta” (Mt 16,18).
Requiem aeternam dona ei, Domine. Et lux perpetua luceat ei.
Nagy Péter János, gútai lelkiatya
BN/Felvidék.ma
