Ezzel a címmel jelent meg Budapesten a Magyar Patrióták Közössége jóvoltából Köő Artúr kötete, amelynek alcíme A román-magyar viszony a Lex Apponyi árnyékában Trianon előtt.
A kötet 51 eddig feltáratlan forrást ismertet, amelyek új megközelítésben ábrázolják a dualizmuskori oktatáspolitikát nem csak, de főként a román–magyar kapcsolatok megértéséhez is hasznos háttérismereteket nyújt.
Köő Artúr (j2.) (Fotó: Gecse Géza/Felvidék.ma)
Mindemellett bepillantást biztosít a magyar nemzetiségi és oktatáspolitika egészébe is – és miként az a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Nemeskürty István Tanárképző karának oktatójaként tanító, Köő Artúr megemlítette, kevéssé ismert, és így nem is tudatosult a magyar közvéleményben sem, hogy az 1868-as Eötvös-féle közoktatási törvény a Magyar Királyság területén az anyanyelvi oktatást írta elő.
Ekkor még nem követelték meg az ország nem magyar nyelvű lakói számára a magyar nyelv tudását.
Ezt a kívánalmat egy 1879-es törvény megfogalmazta ugyan, de továbbra sem lett belőle gyakorlat, holott a modernizáció indokolta volna.
Maruzsa Zoltán szól (Fotó: Gecse Géza/Felvidék.ma)
Mint azt Maruzsa Zoltán történész, a Belügyminisztérium köznevelési államtitkára a bemutató során megemlítette, az Eötvös-féle szabályozás megengedő volt, ami azt is jelentette, hogy az egyházaknak továbbra is jelentős szerepet biztosított az oktatás terén.
Ebből következően a román és ruszin görögkatolikus, a szlovák katolikus és evangélikus, a német katolikus és evangélikus, de a szerb és román ortodox egyházaknak, miként a magyar katolikus és protestáns egyházaknak a közoktatásban, sőt a tanárképzésben továbbra is kulcsszerepük volt.
Az írni-olvasni tudás század végi jelentős eredményei mellett mégis jó, ha tisztában vagyunk vele, hogy a több mint 12 000 elemi iskola negyede továbbra is gyakorlatilag tisztán idegen nyelvű maradt.
1906-ban először fordult elő, hogy az ellenzék kulcspoziciókhoz került a kormányzatban és ennek eredményeként gr. Apponyi Albert vallás- és közoktatásügyi miniszter tett kísérletet arra, hogy az egyházi iskolák államsegélyét ahhoz kösse, hogy a tanulók a negyedik osztály elvégzése után magyar nyelven írásban és szóban alapszinten helyesen ki tudják magukat fejezni.
A szerző dedikál (Fotó: Gecse Géza/Felvidék.ma)
Ehhez igyekezett a személyi feltételeket is biztosítani, vagyis a nemzetiségi iskolákban ösztönözni igyekezett – figyelem! – nem a magyar nyelv tanulását, hanem a tanítását!
Vagyis a lehetőségét kívánta megteremteni annak, hogy a nem magyar nyelvű diákok megtanulhassák a magyart, ami normális, a kor szükségleteinek megfelelő kívánalom volt.
A Trianon utáni, a környező államokban megszületett gyakorlattal ellentétben tehát Magyarországon továbbra sem volt kötelező a magyar tanulása! És miként a könyvbemutató során elhangzott, a törvény végrehajtása során az iskolafenntartók többnyire megtalálták a kibúvókat.
Aurel-Popovici terve
A románok 1906-ban szerveztek Bukarestben egy az 1896-os, a magyar millenniumihoz hasonló kiállítást, amelyen a magyar parlament román képviselői szinte kivétel nélkül mind részt vettek. Egyébként valamennyien kiválóan beszéltek magyarul, mint ahogy a többi nemzetiség, így a szlovákok, szerbek és a németek képviselői is.
Nem kevesen közülük kihasználták parlamenti képviselői mivoltukból adódó helyzetet. Alexandru Vajda-Voevod, például többször is szándékosan provokált, hogy a figyelem középpontjába kerülve bizonyítsa a külföld számára is, hogy Magyarországon durva nemzetiségi elnyomás van. Ő ugyanúgy a trónörökös Ferenc Ferdinánd köréhez tartozott, mint az az Aurel Popovici, aki a Habsburg Monarchia etnikai elvű átszervezésének koncepcióját hamarosan kidolgozta és 1906-ban Lipcsében meg is jelentette. (Ez akkor közbotrányt okozott Magyarországon, de el kell ismernünk, hogy a későbbi, a trianonihoz képest – lényegesen kedvezőbb határokat biztosított volna a magyarok számára– igaz, az Osztrák-Magyar Monarchián belül!)
A huszadik századi román értelmiségiek szakítottak az előző nemzedék óvatos politikájával és nyíltan hirdették a Tiszától a Dnyeszterig terjedő Nagy-Románia kialakításának koncepcióját, nem visszariadva a botrányoktól sem.
Ebben az időben a románok, miként a szerbek és a szlovákok is – a magyar parlamentben külön frakciót alkottak. Valamennyien sötét színekkel igyekeztek ábrázolni a magyar politikát, bár – mint azt Maruzsa Zoltán is megjegyezte – aligha lett volna erre Európában fogadókészség, ha nem született volna meg közben az Antant, amely igyekezett minden tekintetben fogást találni – egyébként nemcsak a dualista monarchián, hanem Németországon is.
A könyv borítója
Érdekes momentumként említette az államtitkár, hogy a magyar vezetés, így majd Tisza Istvánék számára a fő veszélyt nem is annyira a brit és francia, hanem
sokkal inkább az Orosz Birodalom és a pánszlávizmus jelentette, amely amúgy a románok államát is fenyegette.
Ennek következtében a magyar politikai vezető réteg – a szlovák és szerb politikusokkal szemben – a románokkal elnézőbb volt, ugyanis az oroszok csupán a szerbeknél, szlovákoknál és a ruszinoknál számíthattak komoly szimpátiára. Miként azt Köő Artúr megemlítette, Besszarábiában élő alattvalói számára például a cár az 1906-os kiállításon való részvételt nem engedélyezte.
Hetzmann Róbert kiemelte, hogy miként az a kötetben is szerepel, a román képviselők hivatkoztak arra, hogy Lev Tolsztoj kiállt ügyük támogatása mellett, amiből persze egy szó sem volt igaz. Ez azonban – mivel hihetőnek hangzott, tudott hatni a maga korában. Mindez hozzá tudott aztán járulni ahhoz, hogy az első világháborút követően, amikor elérkezett a pillanat, akkor a nemzetiségi képviselők komoly támogatást tudtak biztosítani a győztes szerepében fellépő szomszéd államoknak.
Gecse Géza/Felvidék.ma
