Megint egy nap köszöntött ránk, mely megváltoztatta életünket. 1989. november 17-e péntekre esett. Hétfőn még felhívott Lukáč főhadnagy (vagy Lukács volt? Inkább az utóbbi, hiszen testvére Révkomáromban lakott, ahogy egyszer elárulta nekem). Addigra már elszemtelenedtem. Azt mondtam neki, hogy nincs időm. Majd egy hét múlva! Többet már nem jelentkez(het)ett.
Egy korszak végre lezárult. 1974 óta a titkosszolgálat zaklatott. Megszokhattam volna. Soha nem tudtak meglepni, nem találtak rajtam fogást. Úgy az idősebb Peter Bičkoš őrnagy, mint fiatalabb társa udvarias volt, úriemberként viselkedtek. Rajtam is keresték Fábry Zoltán titkos naplóját, melyről tőlük szereztem tudomást. Ezt később államtitoknak minősítették. Közölték, ha erről beszélek, börtönbe juthatok. Végül nem tudtak velem zöld ágra vergődni, hát befejezték a velem való foglalatosságukat. Akkor azt mondták, látják, számomra kellemetlen a velük való együttműködés. Erre megkérdeztem őket, vajon hogyan éreznék magukat a helyemben. Erre az volt a válasz, ez az ő munkájuk.
Egy darabig nyugtom volt. De azután elővettek, mert a prágai román nagykövetségen tiltakoztam Szanyi Józseffel együtt a falurombolás ellen. Amikor elővettek, megkérdeztem tőlük, mit szólnának, ha az ő szülőfalujukat rombolnák le. Nem válaszoltak semmit. Nem vitatkoztak velem.
Ezen a napon tehát a hírhedt csehszlovák titkosszolgálattól megszabadultam.
A főhadnaggyal csak egyszer találkoztam néhány hét múlva nem messze a dómtól. Amikor észrevett, igyekezett mihamarább elvegyülni a tömegben. Késő délután volt már, sötétedett. Nem volt kedvem utánamenni. Mit is mondhattam volna neki? Ez a múlt volt, mely véget ért. Legalább is azt hittem.
Arra nem gondoltam, hogy egy ország sem lehet meg titkosszolgálat nélkül. Boldog voltam, azt hittem fel- és megszabadultam, szabadon tevékenykedhetek, korlátok nélkül. Hiába voltak intő jelek, egyszerűen nem vettem róluk tudomást. Csak évek múltán döbbentem rá, ha nem is zaklatnak már személyesen, a szolgálatok működnek, észrevétlenül is figyelnek, intézkednek. Hiszen nem állt érdekükben, hogy a kisebbségek Szlovákiában összefogjanak, közösen igyekezzenek kiharcolni méltányos jogaikat.
Ünnep ez a nap, de már nem munkaszüneti nap. Mintha azt sugallná, nincs szünet, nincs szabadság!
Csehországban komolyabban veszik ezt az ünnepet, mint nálunk. Igaz, Prágában kezdődött az egész, Pozsonyban később ébredtek föl. Kassán sem mertek sokan megmozdulni. Pedig sejteni lehetett, Gorbacsov nem Hruscsov, vagy Brezsnyev. 1956 és 1968 nem fog már megismétlődni.
Erre a két eseményre jól emlékeztünk. Mindkettőt elsősorban a rádió mellett töltöttem. 1956-ban Besztercebányán a Szabad Kossuth Rádiót és a Szabad Európa Rádiót hallgatva, 1968-ban meg Miskolcon ragadtunk, mivel éppen augusztus 21-én indultunk Debrecenből Kassára. Apám be akarta nekünk mutatni ezt a várost. De a határról visszairányítottak minket a gépfegyveres magyar határőrök. Két hétig Miskolcon ültem naphosszat a rádiónál és hallgattam, mi történik.
Azt meg nem kell külön hangsúlyoznunk, hogy a 89-es változás nem hozta meg nekünk azokat a méltányos törvényeket, melyekben reménykedtünk. A szlovák politikai és kulturális elit leszerepelt. Azóta sem termelte ki magából államférfiait.
Eleinte reménykedtünk, politikai harcok árán sikerül eredményt kicsikarnunk. De az elbizonytalanodás leszerelt minket is. Nincs politikai képviseletünk a parlamentben, mert az emberek kiábrándultak a politikából. Sokan feladták. Sok esetben olyan emberek kerültek vezető pozícióba, akiknek a bársonyszék volt a fontosabb, nem a szolgálat. Sokan elbizonytalanodtak, bezárkóztak, kivonultak a közéletből, megkeseredtek, rezignáltak…
Nem emlékszem már, milyen időjárás volt harminchat évvel ezelőtt ezen a napon. Ma Kassán szemerkélt az eső és falevelek hevertek az utcán. Mintha az lett volna rájuk írva: Feladatotok van! Szeressétek vissza a Felvidéket! Van még ennyi civil kurázsi bennünk!?
Balassa Zoltán/Felvidék.ma
