Mindenkiben elevenen él 1989. november 17-e. Mi, a „kis statiszták”, nem sokat tudtunk a háttérben zajló eseményekről – de éreztük, hogy valami közeleg. Valami van a levegőben. A vágsellyei értelmiségiek egy része – akik abban az időben „kiváltságosaknak” tűntek – nem Tóth Lajos születésnapi bulijára ment azon az estén, mint később kiderült. Ők gyújtották meg azt a lángot, amelyből tűz lett a felvidéki magyar tájakon.
Aláírásgyűjtés Érsekújvárban
Nap mint nap gyülekezők, ún. „mítingek” voltak Érsekújvár főterén, ahol hiteles emberek vezetésével gyűjtöttük az aláírásokat. (Neveket csak azért nem írok, mert nem lenne etikus bárkit is kihagyni.) A központi stáb a Csemadok járási irodájában működött. Kétnyelvű aláírási ívekkel szólítottunk meg mindenkit, és a sok száz, majd ezer aláírást futárok vitték tovább.
Párkány: a Duna Szálló előtti tömegek
Párkányban hasonló volt a helyzet. Délutánonként a Duna Szálló elé vonultunk, amely akkoriban a város büszkesége volt.
A felállított dobogón naponta szólaltak meg a helyi vezetők a diktatúrát bíráló beszédeikkel. A tömeg figyelemmel és állandó tapssal kísérte őket.
Városi képviselőként emlékszem a párt és a város addigi vezetőinek „tetemre hívására”: nem ellenkeztek – puskaporos volt a levegő számukra –, de védekezni sem tudtak az évtizedes hiányosságok felsorolása ellen. A találkozók helyét és szabályait kezükből kiengedni kényszerültek, hiszen lemondásra szólították fel őket mindazok, akik átvették helyüket az asztalnál.
A bársonyos forradalom vidéki kulturáltsága
Emlékszem a bársonyos „forradalmisták” önfegyelmű viselkedésére. A forrongó emberek kulturált, békés hangon beszéltek – tényekről. A negyven év alatt felgyülemlett sérelmek akkor először törhettek felszínre. S valamilyen együttműködés mégis volt: fent és lent egyet akartunk.
A Csemadok szerepe és a falvak mozgósítása
A felvidéki magyarság mindenütt megmozdult. Sok helyen a Csemadok égisze alatt – hiszen sem pártok, sem civil szervezetek nem működtek még. A falumban, Nánán, december 13-tól hetente falugyűlést tartottunk megtelt kultúrházzal. Meghívott vendégeink a város vezetői voltak: elnök, titkár, városi párttitkár. Volt mit számon kérni rajtuk: településünk harminc éve elvesztette önállóságát.
A bársonyos forradalomnak köszönhetően 1991-ben már önálló önkormányzattal indítottuk az évet.
Egy lehetőség, amely gyorsan elszállt
A Csemadok országos vezetősége számára is megnyíltak a vállalkozói lehetőségek; üzlet működött az érsekújvári székház emeletén – de nem sokáig. Hogy miért és mikor szűnt meg ez a rövid életű lehetőség, arról nem szól sem visszaemlékezés, sem dokumentum.
A pártok születése és a remény
Pártok alakultak – jó szándékkal, tenni akarással, tervekkel. És közéjük olykor beolvadtak az egykori vezetők is, új köpenyt öltve. Fiatal csemadokosként naivan hittük, hogy a pozsonyi magyar–szlovák barátság örökké tart majd. A JELENLÉT irodalmi színpadunkon arról töprengtünk: miről fognak szólni a műsoraink, amikor a szlovák és magyar emberek kéz a kézben váltottak rendszert?
A felvidéki magyar sérelmek addig burkoltan, költészetben, dalban voltak jelen – de most mintha minden megváltozott volna.
Támadások a kultúra és oktatás ellen
Az új hatalom – a Mečiar-éra, Slavkovská oktatási miniszter – hamar felismerte, hogy korlátlan szabadság és békés együttélés mégsem fér össze terveikkel. Így támadások indultak mind a kultúra, mind az oktatás területén.
A Csemadok volt a legegyszerűbb célpont: a kilencventagú apparátust szélnek eresztették.
Túlélés és újjászerveződés
Mintha nem ismerték volna a magyar virtust: pártok alakultak, mindenütt. A Csemadok a legnehezebb körülmények között is tovább élt – soha annyi rendezvény nem volt, mint abban az időben. Három párt is létrejött, és sok önkéntes járta a vidéket, országot, őszinte jó szándékkal, tervekkel, reményekkel.
Pont a történet végére
Azt hiszem, itt pontot tehetek emlékeim végére. Mintegy porszem a végeken jött elő belőlem az 1989-es emlékezet. Sok ilyen porszem volt Pozsonytól a keleti végekig – akik mindig újra képesek voltak hinni a jövőben.
Nem rajtuk múlott, hogy valami megszakadt. De számunkra az új remények mindig újjászülettek.
Mert rajtunk is múlik a jövőnk.
Dániel Erzsébet/Felvidék.ma
