A Csemadok az anyanyelvi napok rendezvénysorozat elindulásakor hirdette meg esszéíró pályázatát, amelyet az anyanyelv és a szülőföld szeretete inspirált. Az esszéket három korosztályi kategóriában hirdette meg a Csemadok, a második kategória, azaz a középiskolások kategóriájának különdíjasa Hőnyi Bence lett.
„Otthon vagy?” – egy egyszerű kérdésnek tűnik. Mégis, határon túli magyarként talán ez az egyik legnehezebb kérdés, amit feltehetek magamnak. Mert mit is jelent valójában az otthon? Egy országot? Egy házat? Az embereket, akik körülvesznek? Vagy egy érzést, amely megnyugvást ad? Számomra az otthon nem egyértelműen meghatározható hely. Inkább egy hiány, egy folyamatos keresés, amely végigkíséri az életemet.
Magyar vagyok. A nyelvem, a kultúrám, a gondolkodásom magyar. Mégis Szlovákiában élek, egy olyan országban, ahol gyakran emlékeztetnek arra, hogy nem tartozom teljesen ide. Ugyanakkor Magyarországon sem érzem magam igazán otthon: ott túl szlovák vagyok. Két világ határán állunk mi, felvidéki magyarok, és egyik oldal sem fogad be maradéktalanul. Nem elutasítanak – egyszerűen csak nem vesznek igazán maguk közé.
A szívem Magyarország felé húz. Ott van a nemzetem, a történelmem, az a közösség, amelyhez tartozni szeretnék. Mégis, amikor ott vagyok, érzem, hogy más vagyok. Elárul a beszédem, a hangsúlyom, a szóhasználatom, hallják rajtam, hogy „határon túli” vagyok. Ez a szó pedig már önmagában is elválaszt. Egy címke, amely falat emel közém és mások közé. Sokan nem értik ezt a bizonytalanságot. Hiszen „egyszerű”, magyar vagyok, akkor Magyarországhoz tartozom. De a valóság nem ilyen fekete-fehér. Mi nem azért vagyunk hazátlanok, mert ne szeretnénk tartozni valahová, hanem mert két helyhez kötődünk egyszerre, és egyik sem tud teljes egészében befogadni minket. Így válik az otthon keresése állandó belső küzdelemmé.
Ez a küzdelem nem most kezdődött. A Felvidéken generációk óta hordozzuk magunkban. A történelem nemcsak a térképeket rajzolta át, hanem emberi sorsokat tört ketté. A második világháború után sok magyar családot – köztük a mi vidékünkön, Nagysallón is – erőszakkal telepítettek ki. Nem önként mentek el. Nem új életet kerestek. Elvitték őket a házaikból, a földjeikről, abból a világból, amelyet addig otthonnak hívtak. Voltak, akik csak néhány holmit vihettek magukkal. Mások még annyit sem. Akadtak, akik egy marék földet tettek zsebre vagy üvegbe – az udvarról, a kertből, a szülői ház mellől. Nem babonából, hanem mert tudták: lehet, hogy soha többé nem térnek vissza. Ez a föld jelentette számukra az otthont.
Nem egy ország neve, nem egy zászló, hanem az a darabka föld, amelyhez az életük kötődött. Családok szakadtak szét, életek törtek meg, és az otthon fogalma végérvényesen megrepedt. Azóta sem forrt össze teljesen. Ez az örökség bennünk él tovább. Nem hangos fájdalomként, hanem csendes bizonytalanságként. Bárhol élünk, mindig marad bennünk egy érzés, hogy nem teljesen ott vagyunk, ahová tartozunk.
Ezt az érzést nemrég Budapesten éltem át a legerősebben. Sétáltam a városban, néztem a sok turistát, és hirtelen rádöbbentem: én is közéjük tartozom. Látogató vagyok a saját hazámban. Nem hazatérek, hanem érkezem. Talán egy egyszerű hasonlat segít megérteni ezt az állapotot. Képzeljünk el egy házat, ahol születtünk. Ez a szülőházunk, bárhová is sodor az élet. Most képzeljük el, hogy ezt a házat lerombolják. Nem marad belőle semmi, csak néhány tégla és az emlékek. Ha a helyére egy új épület kerül, attól kezdve az lesz az otthonunk? Nem. Onnantól csak a múltba kapaszkodhatunk. Ugyanez történt velünk is: a történelem elvette tőlünk azt a biztos alapot, amelyre az otthon érzése épülhetne.
Ilyenkor az embernek magának kell megteremtenie az otthonát. Ez nem könnyű feladat. Nem mindenkinek sikerül. Van, aki egész életében keresi, és soha nem találja meg. Bárhol él a világban, mindenhol egy kicsit idegen marad. Ez nem szabadság, hanem egy csendes hiány, amelyet meg kell tanulni hordozni.
Mi szeretnénk magyarok lenni. Olyan magyarok, mint a magyarországiak. De nem tudunk azok lenni, mert más tapasztalatok formáltak minket. Bár ugyanazt a nyelvet beszéljük, ugyanazokat az ünnepeket tartjuk, mégis gyakran megkülönböztetnek minket. A „határon túli” szó falat emel közénk. Pedig magyarok vagyunk. Nem kevesebbek, nem másodrendűek – csak más sorsot kaptunk. És talán itt van a felismerés. Nem kell választanunk a két világ között. Nem kell bizonyítanunk senkinek, hogy elég magyarok vagyunk. A mi erőnk éppen abból fakad, hogy megtanultunk megmaradni ott is, ahol nem volt könnyű. Hogy közösségként összetartunk. Hogy a felvidéki magyarság nem gyengeség, hanem tapasztalat, kitartás és élő bizonyíték arra, hogy az identitást nem lehet határokkal eltörölni.
Ami igazán összeköt minket, az a nyelv. A magyar nyelv az a kapocs, amely áthidal minden határt. Lehet, hogy változik a beszédünk, lehetnek idegen szavaink, tájszólásunk, de magyarul gondolkodunk, magyarul érzünk és magyarul álmodunk. Ez az, ami megtart minket, bárhol is éljünk. Mert ha egyszer a magyar szó eltűnne az ajkamról, akkor mi maradna belőlem? Egy ember a sok közül. Egy idegen országban, egy idegen nyelven élve. De amíg magyarul szólalok meg, addig tudom, honnan jövök.
Ezért számomra az otthon, nem egy hely a térképen. Az otthon azokban az emberekben él, akik hasonló sorsot hordoznak. Azokban a falvakban, ahol a múlt nem tűnt el, csak csendesebbé vált. És talán ez a megnyugtató felismerés: lehet, hogy nem tartozunk egyetlen ország keretei közé sem maradéktalanul, de egymáshoz igen. Felvidéki magyarok vagyunk. És amíg összetartunk, addig van otthonunk.
Felvidék.ma
