„Ahol ember van, ott titok van.” – írja Márai Sándor, aki 1989-ben, 20 évvel ezelőtt, ezen a napon halt meg, és aki huszadik század egyik legnagyobb írója. A rendszerváltás után egyre több Márai-mű jelent meg, és jelenik meg ma is a piacon. A kommunizmus idején nem csak tiltott író volt, hanem ő maga is kikötötte, addig nem jelenhetnek meg Magyarországon művei, amíg a szovjet csapatok ki nem vonulnak.
Aki istenről, lélekről, szerelemről-szeretetről – gyűlöletről, barátságról, emberségről, életről – halálról, európaiságról, hazáról gyűjt gondolatokat, biztosan talál Márai Sándor műveiben megfelelőt, hiszen ha valakiről, róla biztosan elmondható, hogy gondolkodó író volt, könyvei olvasása közben tanulhat az ember.
Ha olyan gondolatot kéne kiválasztanom, amilyennek Márait képzelem, ez lenne az:
„Utolsó leheletemmel is köszönöm a sorsnak, hogy ember voltam és az értelem egy szikrája világított az én homályos lelkemben is. Láttam a földet, az eget, az évszakokat. Megismertem a szerelmet, a valóság töredékeit, a vágyakat és a csalódásokat. A földön éltem és lassan felderültem. Egy napon meghalok: s ez is milyen csodálatosan rendjén való és egyszerű! Történhetett velem más, jobb, nagyszerűbb? Nem történhetett. Megéltem a legtöbbet és a legnagyszerűbbet, az emberi sorsot. Más és jobb nem is történhetett velem.”
A szeretetről, szerelemről:
Vannak nők, akik állandóan szolgálnak: egy férfit, egy családot, egy zárdát, egy gyermeket szolgálnak. Ezek a nők csendesek. Mindazt, ami az életben nélkülözhetetlen, amit „valakinek el kell végezni”, ők végzik. Munkájuk zajtalan. Nem alakítanak egyesületeket: pelenkát mosnak, vagy a szárítókamrában, forró levegőben vasalnak, augusztusban, amikor a bőr kipállik, a gyümölcs aszalt lesz a fákon, a kutyák az ágy alá bújnak.
Nyilvánvaló, hogy vagy szeret az ember, vagy szeretik: ezt a váltóáramot a természet kérlelhetetlen következetességgel szervezte meg. Az összhang legtökéletesebb és legszerencsésebb formája, mikor az egyik különösebb lázadozás nélkül tűri, hogy a másik szeresse. A természet végül is kegyes: igaz, soha nem adja meg, hogy az szeressen, akitől ezt reméljük, de módot ad arra, hogy korlátlanul szeressük azt is, aki bennünket nem szeret.
Szeretetet lehet adni és lehet kapni. Csak egyet nem lehet: szeretetet zsarolni.
Nélkülem nem tudsz élni, mert férfi vagy. Mert bennem van a titkosabb erő, amely nélkül nem vagy teljes ember. Nem tudsz nélkülem élni, mert nő vagyok. Az én leheletem ad szárnyat lelkednek, erőt a karodnak mosolyt a halott kőnek.
Nem tulajdonságaiért szeretünk valakit, nemcsak azért, mert szép, s akármilyen sajátságos, még csak nem is azért, mert rút, púpos vagy szegény: egyszerűen szeretjük, mert a világban hat egy szándék, melynek igazi tartalmát nem tudjuk kifürkészni, mely ötletszerűen ki akarja fejezni magát, hogy megújulhasson örök forgásában a világ, s érthetetlen szempontok szerint érint meg félelmes erejével lelkeket és idegzeteket, működni késztet mirigyeket, elhomályosít sugárzó agyakat.
Te is azt hiszed, hogy az élet értelme nem más, csak a szenvedély, mely egy napon áthatja szívünket, lelkünket és testünket, s aztán örökké ég, a halálig? Akármi történik is közben? S ha ezt megéltük, talán nem is éltünk hiába? Ilyen mély, ilyen gonosz, ilyen nagyszerű, ilyen embertelen a szenvedély? S talán nem is szól személynek, csak a vágynak? Ez a kérdés. Vagy mégis személynek szól, örökké és mindig csak annak az egy és titokzatos személynek, aki lehet jó, lehet rossz, de cselekedetein és tulajdonságain nem múlik a szenvedély bensősége, mely hozzákötöz?
A szerelem nem szabadság, hanem rabság, amint különben mindenféle emberi kapcsolat az. (…) A szerelmes csak addig szerelmes, amíg rabságban él, egy igézet, bűvölet eszelős rabságában. Abban a pillanatban, mikor a rabságból felszabadul, nem szerelmes többé.
Van, akit azért gyűlölsz, mert szeretni is tudnád.
A halálról:
Egy napon el kell veszíteni azt, akit szeretünk. Aki ezt nem bírja el, azért nem kár, mert nem egész ember.
Az ember mindig egyedül volt, csak te voltál hűséges, halál. (…) Mindig mögöttem vagy. Te vagy a hűség. Jó cimbora, okos barát. A többi mind akart valamit: szerető, a kedves, a fiú. Mind önzők voltak a szeretetben. Csak te vagy önzetlen, halál. Végig kísérsz a rövid úton, s egy napon vállamra teszed a kezed.
Ha nagy csapás, lelki fájdalom ér, mindenekelőtt gondolj arra, hogy ez természetes, mert ember vagy. Mit is képzeltél? Ember vagy, tehát kedveseid meghalnak, barátaid elhagynak, s minden, amit gyűjtöttél és szerettél, elrepül, mint a por a szélviharban.
Az ember lassan megérti a világot, s aztán meghal. Megérti a tüneményeket és az emberi cselekedetek okát. Az öntudatlanság jelbeszédét… mert az emberek jelbeszéddel közlik gondolataikat, feltűnt neked? Mintha idegen nyelven, kínai módon beszélnének a lényeges dolgokról, s ezt a nyelvet aztán le kell fordítani a valóság értelmére. Nem tudnak önmagukról semmit. Mindig csak vágyaikról beszélnek, s kétségbeesve és tudatlanul leplezik magukat. Az élet majdnem érdekes, mikor megtanultad az emberek hazugságait, s élvezni és figyelni kezded, amint mindig mást mondanak, mint amit gondolnak és igazán akarnak… Igen, egy napon eljön az igazság megismerése: s ez annyi, mint az öregség és a halál. De akkor ez sem fáj már.
A hazáról:
Mindent elérhetsz az életben, mindent legyőzhetsz magad körül és a világban, mindent neked adhat az élet s te mindent elvehetsz az élettől: csak egy ember ízlését, hajlamát, életütemét nem tudod megváltoztatni, azt a másféleséget mely teljesen jellemez egy embert, aki fontos számodra, akihez közöd van.
Minden államszeretet gyanús. Aki az államot szereti, egy érdeket szeret. Aki a hazát szereti, egy végzetet szeret. Gondolj erre, mikor hörögsz a dobogókon, és melled vered.
Azok az idegenek, akiknek már nincs hazájuk, igazában csak e pillanatokban élnek életük régi feszültségével: a pillanatokban, amikor várják a reggeli postát. (…) Tudják, hogy a haza nem csak egy térképen meghatározható földrajzi tünemény volt, hanem egy élménykör, mint a szerelem. Aki ebből az élménykörből egyszer kilépett, hasztalan tér vissza ahhoz, amit vagy akit szeretett: nem egy hazát talál, nem is szerelmesét, hanem egy országot, vagy egy nőt, aki időközben kissé meghízott, vagy máshoz ment feleségül.
A világnak nincsen semmiféle értelme számodra hazád nélkül. Ne várj jót a hazától, s ne sopánkodj, ha megbántanak a haza nevében. Mindez érdektelen. Egyáltalán, semmit ne várj hazádtól. Csak adjál azt, ami legjobb életedben.
Álmaimban hallom néha a tengert. Ilyenkor leküzdhetetlen vágyódás fog el, oly mély és fájdalmas honvágy, hogy álmomban kicsordul könnyem és lecsurog arcomon. E hajnalokon arra ébredek, hogy szájam szélén valamilyen sós íz tapad meg, mintha – az álom különös valóságában – csakugyan a tengerben mártottam volna meg arcomat.
A barátságról:
A barátságot nem érhette csalódás, mert nem akart a másiktól semmit, a barátot meg lehetett ölni, de a barátságot, mely a gyermekkorban szövődött két ember között, talán még a halál sem öli meg: emléke tovább él az emberek öntudatában, mint egy néma hőstett emléke. S csakugyan, az is, hőstett, a szó végzetes és csendes értelmében, tehát szablyák és tőrök csattogása nélkül, hőstett, mint minden emberi magatartás, mely önzetlen.
Van-e még barátság a világon? Fiatal emberek azt hiszik, van; de aztán megtudják, hogy amit barátságnak hittek, csak pajtásság volt. A barátság sokkal bonyolultabb, fájdalmasabb és erőszakosabb kapcsolat, mint a szerelem. A szerelem adni és kapni akar. A barát csak adhat. Barátság, abban az értelemben, szűkszavúan, ahogy két ember, kézfogás és ígéret nélkül, egy életre jótáll a másikért.
Nincs emberi kapcsolat, mely megrendítőbb, mélyebb lenne, mint a barátság. A szerelmesek, igen, még a szülők és gyermekek kapcsolatában is mennyi az önzés és hiúság! Csak a barát nem önző; máskülönben nem barát. Nincs titkosabb és nemesebb ajándék az életben, mint a szűkszavú, megértő, türelmes és áldozatkész barátság. S nincs ritkább… A barátság szolgálat, erős és komoly szolgálat, a legnagyobb emberi próba és szerep.
S ha egy barát megbukik, mert nem igazi barát, vádolhatjuk-e őt, jellemét, gyengeségét? Mit ér az olyan barátság, ahol erényeket, hűséget, kitartást szeretünk a másikban? Mit ér mindenféle szeretet, amely jutalmat akar? Nem kötelességünk-e, hogy éppen úgy vállaljuk a hűtlen barátot, mint az önfeláldozót és hűségeset? Nem ez igazi tartalma minden emberi kapcsolatnak, ez az önzetlenség, mely semmit, de semmit nem akar és nem vár a másiktól? S mentől többet ad, annál kevésbé vár viszonzást? S ha odaadja egy ifjúkor minden bizalmát, egy férfikor minden áldozatkészségét, s végül megajándékozza a másikat a legtöbbel, amit ember adhat embernek, a vak, a föltétlen, a szenvedélyes bizalommal, s aztán látnia kell, hogy a másik hűtlen és aljas, van-e joga megsértődni, bosszút követelni? S ha megsértődik, ha bosszúért kiált, barát volt-e ő, a megcsalt és elhagyott?
A barátság nem eszményi hangulat. A barátság szigorú emberi törvény. A régi világban ez volt a legerősebb törvény, erre épültek fel nagy műveltségek jogrendszerei. Az indulaton, az önzésen túl élt ez a törvény az emberi szívekben, a barátság törvénye.
Az emberek semmire nem vágynak úgy, mint önzetlen barátságra. Reménytelenül vágynak erre.
Csak a barát vonzalma önzetlen, nincs benne érdek, sem az érzékek játéka. A barátság szolgálat, erős és komoly szolgálat, a legnagyobb emberi próba és szerep.
A barátság az az emberi kapcsolat, melynél nemesebb nincsen anyától szült elevenek között.
Van-e még barátság a világon? Fiatal emberek azt hiszik, van; de aztán megtudják, hogy amit barátságnak hittek, csak pajtásság volt. A barátság sokkal bonyolultabb, fájdalmasabb és erőszakosabb kapcsolat, mint a szerelem. A szerelem adni és kapni akar. A barát csak adhat. Barátság, abban az értelemben, szűkszavúan, ahogy két ember, kézfogás és ígéret nélkül, egy életre jótáll a másikért.
Nincs emberi kapcsolat, mely megrendítőbb, mélyebb lenne, mint a barátság. A szerelmesek, igen, még a szülők és gyermekek kapcsolatában is mennyi az önzés és hiúság! Csak a barát nem önző; máskülönben nem barát. Nincs titkosabb és nemesebb ajándék az életben, mint a szűkszavú, megértő, türelmes és áldozatkész barátság. S nincs ritkább… A barátság szolgálat, erős és komoly szolgálat, a legnagyobb emberi próba és szerep.
Mindent elérhetsz az életben, mindent legyőzhetsz magad körül és a világban, mindent neked adhat az élet s te mindent elvehetsz az élettől: csak egy ember ízlését, hajlamát, életütemét nem tudod megváltoztatni, azt a másféleséget mely teljesen jellemez egy embert, aki fontos számodra, akihez közöd van.
Az Istenről és a hitről
Az igazi remekmű néha nem is olyan tökéletes. Csak sugárzik, a „csak álom” is benne van, a csillagok fénye, a tündéri. S a feladatnak ez a része, amikor a művész már nem tud művén segíteni; az utolsó ecsetvonást, a tündérit az Isten végzi el.
Soha ne félj kimondani azt, amiről egész lelkeddel tudod, hogy igaz.
“Mikor Istenre bízom a sorsom, érzem, hogy Isten nem ad föltétlen jogot ehhez. Hinnem kell benne, hogy “madárka tolla se hull ki” az Ő akarata nélkül, de nincs jogom vaksi bizalommal mindent az Ő kezébe tenni le; Isten reám bízta, hogy csináljam és igazítsam a sorsom. S csak, ha vállalom ezt a feladatot, akkor segíti A tunyák és a gyávák, akik bólogatva és hümmögve, Istenre bíznak mindent: a válságos pillanatban Isten szava nélkül maradnak.”
Istent soha nem tudtam elképzelni, valószínűleg, mert nem emberi és földi, hanem isteni.
Milyen nyomorult az ember, mikor Istennel kel viadalra! Isten csak rálehelt az anyagra, s az emberi arc mosolyogni kezdett.
Isten nem jó és nem rossz. Isten nem emberi. Nézz a lelkedbe és figyelj.
Kérdeztem Istent, de nem felelt. Talán a kérdésben volt a felelet. Isten szűkszavú. Nehéz órákban kegyetlenül tud hallgatni is.
Tudjad, hogy minden, ami szép, emberien hasznos és okos, összetartozik. A templomokban és a műhelyekben ugyanaz a lélek szól Istenhez és a világhoz.
A kételkedés gonoszabb, mint a bűn. Lehet hinni, lehet megtagadni valakit. De aki kételkedik… a végén áruló lesz. Az árulásra nincs bocsánat.
Az ember él, s csak annyit tud Istenről, mint egy távoli, nagyon hatalmas uralkodóról, akit tisztelni tartozik ugyan, de nincsen hozzá személyes köze. Egy napon megismerkedik Vele. A mi civilizációnkban ez a találkozás néha útszéli körülmények között is történhet, egy kávéházban vagy a földalatti vasúton, mert Isten a profán helyeken talán gyakrabban jelenik meg, mint a templomban.
A magyar nyelvről és a magyarságról
A mi szavunkat senki sem érti a világban. Titkunk van, mert kevesen vagyunk.
Magyarnak lenni egyértelmű a magányossággal.
Hazám. Két magánhangzód azonos a halál magánhangzóival. Mert halálos erő vagy, hazám, erő, mely nem bocsát el. Minden te vagy, minden benned van. Megadom magam.
Különös, a magyar nyelvben összecseng és egymásból következik ez a két szó: ölés és ölelés.
Felvidék Ma, ncs
