Huszonöt évvel ezelőtt, 1991. május 5-én avatták újra Klapka György, a magyar szabadságharc legendás tábornokának szobrát Komáromban. Ennek apropóján jelent meg Szamák Mihály Klapka Györggyel készített képzeletbeli interjúja a Tábortűz ifjúsági magazinban. Az alábbiakban ezt az immáron negyedszázada megjelent „beszélgetést” elevenítjük fel.
A „Szent Szabadság oltalmára” – dúdolom félhangosan az ismert negyvennyolcas katonaéneket, és cipőm sarkának kopogása adja hozzá a „mars” ütemét. A Nádor utcából a Szentháromság-szobor felől érkezem a térre. Az éjszakai Komárom utcái minden irányban néptelenek: olyannyira kihaltak, hogy szinte megijedek a nagy-nagy csendtől. A Szent András templom ikertornyában a két harang éppen az éjfélt üti. A tér túlsó felén a sötétségből feldereng a városháza karcsú tornya, s előtte – hatalmas kőtalapzaton – egyre csak elém tornyosul Klapka György monumentális bronzszobra.
– Ki zavarja égi nyugalmamat? –szól magasból egy érces hang.
– Tábornok úr – bizonytalankodom, s belém vág a balsejtelem: csak nem a várvédő hős katona szólít e kései „szellemórán”…
– Jó, hogy itt vagy fiam! Végre elmondhatom valakinek – sóhajt, s így folytatja – határtalan boldogsággal tölt el, hogy ismét a régi helyemen állhatok. A millenáris ünnepség után közel ötven évig itt voltam, majd húszesztendei kallódás után ezerkilencszázhatvanötben egy parkban dugtak el, ahol csak nagy ritkán látogatott meg valaki. Többnyire lopva… Néha virágot, koszorút is hoztak. A bátrabbak.
– Változnak az idők…
– Észrevettem én is. Gondos kezek ismét markomba adták a kardomat. Most már újra kimondhatom : Ne bántsd a magyart. Mert sok igazságtalanságra emlékszem, amióta Róna József budapesti szobrászművész bronzba öntött… Akkor kezdtem magamat jobban érezni, amikor nemrégiben a VI. bástya udvarán az az ősz, lobogó hajú nagybajuszú szobrászlegény, nocsak… mi is a neve…?
– Nagy János – segítek egy kicsit.
– Igen, igen, már emlékszem, János… Ő és segítőtársai letisztítottak, megreparáltak… Tisztességes munkát végeztek. Aztán visszahelyeztek ide, az újonnan faragott kőalapzatra, s most már itt, előttem őrzi az oroszlánom is a harci lobogót. Helyükön állnak az eredeti kandeláberek, és az egész tér majdnem olyan, mint régen volt. Még talán szebb is valamivel…
– Mi hír egykori harcostársairól? – s az erőd felé pillantok.
– A bajtársak békében nyugosznak…, ki itt, ki ott, szerte az országban. Egy kissé nyugtalanít viszont, hogy az egykori váramat még mindig nem látom szabadnak. A csillagos „vendégek”már hazamentek ugyan, de most újra idegenek birtokolják… Pedig már végre békés célra használnák a jó komáromiak… akárcsak a Nádor-vonalat. Kitűnő lenne például múzeumnak, éppúgy, mint a hatos bástya. No meg eszményi gombatermesztőhely és csirkekeltetésre is alkalmas. Nem is értem ezeket az újkori vállalkozókat.
Egyet kondul az András-templom nagyharangja. Hallani vélem a régi városi bakter kiáltását valahonnan közelből, tán a Kicsapó utcában járhat. „Egyet ütött már az óra, térjetek hát nyugovóra!” Ennyire rohanna az idő? Vagy csak én beszélgettem ilyen sokáig, avagy inkább csak képzelődtem?
Ismét csöndes, néma a szobor, a tér, az utca… A város az éjszakai álmát alussza. Az induló pattogó ritmusa azonban ott vibrál bennem, és hazafelé noszogat.
… Híres Komárom nincs bevéve, Klapka György a fővezére.
Szamák Mihály Pozsonyban született, biológus, lapszerkesztő. 1985 és 1992 között a Tábortűz szerkesztője, főszerkesztője. Majd a somorjai szabadidő-központ munkatársa. Nagyrészt riportokat és ismeretterjesztő cikkeket publikál.
