Örökség-Közösség címmel hirdette meg a rendezvényét immár XVIII. alkalommal a búcsi Kultúráért és Turizmusért Polgári Társulás.
Milyen szép szókapcsolat ez a nagyon régmúlt időkből. Mert bizonyára eleink is az örökséget mindig a közösségükben őrizték. S azt is tudjuk, hogy mindig kellett – mai szóval élve, és a szó legnemesebb értelmében – egy „őrült” (régiesen tálentumot kapott az ilyen ember), aki ezt az örökséget őrző, óvó átadó közösséget létrehozta, mozgatta, éltette. Ma is van ilyen hála Istennek sok helyütt, és ahol vannak, ott megvan a látszatja.
Két kategóriába sorolnám ezeket az örökséget őrző-védő-óvó embereket:
az egyikbe azokat, akiknek megadatott, hogy tehetségükkel, képességeikkel művészemberként, főállásban egy életen keresztül közösségben vagy egyedüli személyként védik, felügyelik az örökséget, és alapozzák jelenünk majdani örökségét.
A másik kategóriába tartoznak azok a sok száz, ezer hazai „tálentummal” (nekem ez tetszik legjobban néhai Csókás Feri bácsitól hallottam először) megáldott szürke, hétköznapi hősök, akik családjuk, magányuk mellett mentik a menthetőt, hoznak össze közösségeket falujukban, városukban, és minden ellenszolgáltatás nélkül – sokszor ellenszélben – teszik a dolgukat, mentik a múlt helyi értékeit, fűben, fában, énekben, táncban, tárgyi anyagokban, és minden területen mindazt, amit eleink ránk hagytak.
Ők azok, akik valami csodálatos belső ösztönző erő hatására kutatnak a múltban, őrzik az eredeti emlékeket, hogy a leghitelesebben adják át az utódoknak.
A búcsi konferencián is ilyen csodálatos emberek szólaltak meg. Csak párat említek közülük:
Harcsa Katalin a martonvásári egykori óvónő, akik Brunszvik Teréz, az első óvoda létrehozójának emlékére, megteremtette az ország egyetlen Óvodamúzeumát. Ma a múzeum a Brunszvik- kastély épületében kapott helyet, s egy közösséget, térséget tett gazdaggá, örök értékűvé.
A budapesti Lukács Ágnes tanárnő Katona Mihály-kutató, aki tapasztalatait többek között éppen Búcson a Katona Mihályról elnevezett alapiskolában osztotta meg, ezáltal tanulók és pedagógusok ismerték meg a már-már elfeledett református lelkészt, egykori földrajztudóst.
S maga a főszervező Szobi Eszter, aki egy múzeumot hozott létre szülőházát felajánlva erre a célra, hogy a felvidéki magyar tájegységek régi népviseletét megőrizze a következő nemzedékek számára. Ráadásul az egykor együtt élő több generációs családok beöltöztetésével, szimbolizálva a családok együvé tartozását, mintegy példaképet is mutat a mai fiatalok számára.
Valami hasonló célja és eredménye van a hagyományőrző csoportoknak is, akik az örökség kincseit saját közösségükön belül éltetik.
Jutott mindez eszembe, ebben az elgépiesedett, elmagányosodott világban, amikor társul sokszor a nyomogatós telefonok, a facebookos tetszikelések, magányos kutyasétáltatások kerülnek előnybe, s mialatt a szó elakad, a párbeszéd megszakad, a találkozások helyébe kerültek a technika csodás, ám lélek-, és pszichét ölő tárgyai.
Tisztelet az örökség-közösség teremtőknek, munkájuk legyen gyümölcsöző mindannyiunk és a jövő nemzedék javára.
