Az oktatás-nevelés igen bonyolult és összetett folyamat, melyet megannyi tényező befolyásolhat. Problémáinak-kérdéseinek megvitatásához ezért türelemre, nagy-nagy körültekintésre, alapos elméleti és gyakorlati tudásra van szüksége az embernek. Az elhamarkodott ítélkezés sokszor többet árt, mint használ a dolgoknak.
Gyakran mintha hajlamosak lennénk elmarasztalni ezt vagy azt; jó szándékú segítség és megértés helyett olykor csak az iskolát támadjuk. Azt az intézményt, amelynek még mindig hiányzik az autonómiája, ahol a nyugalom és a biztonság helyett a stressz, a megfélemlítés, a feszült légkör uralkodik.
Ha egy-egy felmérés eredménye nem az elvárásoknak megfelelő, szinte össztüzet zúdítunk az iskolára. Anélkül, hogy feltárnánk az okokat, leszűrnénk a tanulságokat.
Örömmel vettem hát, hogy nemrégiben e honlap hasábjain, A PISA eredmények tanulságai című kis fejtegetésében Albert Sándor megpróbált higgadtan közelíteni a dolgokhoz, keresni azt, mi lehet a nem éppen hízelgő eredményeink hátterében.
A szakember a gyenge szereplés „két momentumára“ hívja fel a figyelmet: Az egyik: a családi háttér és a tanulmányi eredmények közti összefüggés. A másik: a tanárképzés gyökeres átalakításának szükségessége.
Albert Sándor hangsúlyozza, hogy az értelmiségi és a rendezett családi háttérrel rendelkező gyerekek tanulmányi eredményei sokkal jobbak, mint a szociálisan hátrányos helyzetű családokból érkező diákoké. Hát igen, erről nem illett sokat és hangsúlyosan beszélni az utóbbi időkben.
Pedig nézzünk jól a kicsike tükrünkbe, s tartsunk önvizsgálatot! Aztán igen gyorsan rájöhetünk, hogy nálunk jóval kevesebb az értelmiségi család, mint nyugaton; a magyaroknál pedig még kevesebb, mint a szlovákoknál.
Azt is tudnunk kell, hogy Dél-Szlovákiában, azaz a Felvidéken igen sok és egyre növekszik a szociálisan hátrányos helyzetűek száma. Mert kevés a munkahely, alacsonyak a bérek. Megannyi családfenntartó kénytelen elhagyni otthonát: legjobb esetben bevállalva a heti ingázást, olykor a több hónapos távolléteket.
A gyermek pedig nevelődik a nagyszülőkkel, rokonokkal vagy a hétvégi apukával, anyukával. Arról már ne is beszéljünk, hány családi közösség borul fel a válások és az azokból adódó civakodások miatt! Vajon ki a felelős ezért? Hogyan tudnánk, hogyan kellene mindezen sürgősen változtatni? Mikor az eredményeket hasonlítgatjuk össze, erről sem szabad megfeledkeznünk, jusson hát ez is eszünkbe.
Aztán nézzük csak tanárképzésünk helyzetét! Nálunk megszűntek a tanárképző főiskolák; a felsőtagozatos pedagógust és a középiskolai tanárt (sőt az alsótagozatban oktatókat is) az egyetemeken képezik. A tízéves korosztálytól a tizennyolcig bezárólag pedig hasonló képzettségű és képesítésű tanárok oktatják tanulóinkat. Jóval kevesebb szakmódszertani, pedagógiai-pszichológiai ismeretre, tanítási gyakorlatra szert téve, mint hajdanán.
Az is köztudott, hogy a pedagógusi pályára készülők nincsenek mindig a helyzet magaslatán. Nincs pályaalkalmassági szelektálás, olykor hiányzik a jelentkezők rátermettsége, tárgyi tudása és még sorolhatnánk.
De hát az egyetemeknek lehetőleg fel kell venniük az oda jelentkezőket, mert ők is a fejkvótával küzdenek; a kevés gyerek okozta gond már hozzájuk is begyűrűzött. S a pálya különben sem vonzó, mert azt már látja az érettségizett ember, hogy alacsonyak a bérek, és nincs mindig becsülete a tanárnak.
Aztán hiányolja Albert Sándor, hogy elhanyagoljuk a legtehetségesebb s a leggyengébb tanulókat – keveset foglalkozunk velük. Egyéni haladási tervre lenne szükség meg felzárkóztatásra, jobb szövegértésre; a lexikális tudás helyett a kompetencia alapú tanulásra.
Teljesen igaza van a szerzőnek, most már csak ennek kulcsát, a megvalósítás módját kell megtalálnunk. Mert igen nehéz differenciálni ott és akkor, amikor még mindig negyvenöt perces órákban gondolkodunk, az osztályokba több tucat gyereket lenne jó bezsúfolni, s ahol a fegyelmezés sokkal nehezebb, mint évtizedekkel ezelőtt.
Voltak és vannak kísérletek egyébként e téren is. Létrejöttek újra a nyolcosztályos gimnáziumok, ahol lehetett volna a tehetséges gyerekekkel jobban foglalkozni. De nálunk ez sem vált be, mert úgymond veszélyeztették az alapiskolák létét, mert kiemelték onnan a húzóerőket…
A polgári iskolai képzés is régen megszűnt, ahol annak idején a nehezebben bontakozó gyerekek is lehetőséget kaptak a felzárkózásra, és amely egyfajta átmenetet is képezett az iskolatípusok közt. Működtek egykor több alapiskolában is az úgynevezett „matematikai“ (természettudományi?) osztályok. Ahol ugyanis több párhuzamos osztály volt, ott megpróbáltak differenciálni.
Sajnos, ez is csak azt jelentette, hogy általában például az A osztály volt a legtehetségesebb diákok csoportja, a B a kicsit gyengébbeké, a C a közepeseké, a D pedig a bukdácsolóké. Általában az igazgató itt dolgoztatta azokat a tanárokat, akik nem voltak neki szimpatikusak, nem tartoztak az ő holdudvarába.
Persze, a fentiekből nem kell általánosítani, de valami megoldást tényleg keresnünk kell. Ám azért addig sem szabad túlzottan idegesíteni, a nemzetközi mérések eredményei okozta kudarcok miatt kétségbe ejteni magunkat és másokat. Mert bizony sok-sok oka van még úgymond a sikertelenségnek.
A tanulságokat ugyanakkor tényleg le kell vonnunk, s el kell fogadnunk; munkánkat a lehető legjobb tudásunk s körülményeinkhez mérten kell továbbra is végeznünk. Mert a kétségbeesés nem segít. Még akkor sem, ha igazán nagy a baj!
