Elmondtam már e sorozat írásaiban többször is, miért kellene feltétlen megmenteniük a családtagoknak, a régiónak, az egyetemes magyar és az unióbeli szellemi élet képviselőinek a felsőszemerédi kriptát és temetkezési kápolnát. Utoljára a Hellenbach család ide temetett tagjait mutattuk be. Hellenbach Zsuzsannával ez az egykor híres-neves família, illetve annak felvidéki ága kihalt, nem lévén itt fiúörököse a családnak.
A felsőszemerédi birtok és a szép kastély azáltal, hogy Stainlein-Saalenstein János (Gottlieb) –Eduard (1785-1833) feleségül vette Hellenbach Zsuzsannát, a Stanleinek tulajdonába került. A család alapítója maga a Szemerédre nősült bajor gróf volt. A tehetséges nemesember először a bajor követség titkára lett Bécsben. Miksa király 1815-ben bajorországi báróságra emelte őt, majd bajor királyi kamarássá, titkos tanácsossá és rendkívüli meghatalmazott miniszterré nevezte ki..
I. Lajos bajor királytól 1830-ban bajorországi grófságot (Saalenstein) kapott. Még ezt megelőzően, mivel feleségül vette paczolai Hellenbach Zsuzsannát, aki egyúttal a bajor Szent Anna rendnek is tagja volt, a magyar országgyűlés „honfiúsította” Stainleint. Mint már említettem, ő is a szemerédi családi sírboltban nyugszik.
Fiatalon, 48 évesen hunyt el Pesten, özvegyül hagyva feleségét, öt gyermekükkel. Egyébként nyolc gyermeket szült a nemes asszony, ám három fiú már korán meghalt: Gusztáv és Alfréd alig egyévesen, Hermann pedig életének nyolcadik évében. Mindhárman Szemeréden vannak eltemetve.
Stainleinék szemerédi kastélyában nagy gondot fordítottak a kultúrára, a művészetekre s a gyermekek nevelésére. Több jeles személyiséggel tartottak kapcsolatot, így például a háziúr személyes jó barátja volt gróf Széchenyi István is, aki a kastélyban szintén vendégeskedett egykor. Hermann fiának nevelője volt Michal Godra, a bagonyai evangélikus lelkész fia, a szlovák irodalomban számon tartott költő, nyelvész, a vidék múltja iránt ugyancsak érdeklődő pedagógus. De oktatta zenére a Stainlein-gyerekeket maga Erkel Ferenc, az ismert zeneszerző is.
Itt, a családi sírboltban nyugszik gróf Stainlein-Saalenstein Ottó (1830-1915) is, aki apja után a kastélyt megörökölte, és éveken át Hont megye törvényhatósági bizottságának a tagja volt. A megye első öt legtöbb adót fizető polgárai közé tartozott; az általa befizetett évi adó akkor mintegy ötezer koronát tett ki. A gróf kiváló mecénás volt: támogatta a szegényeket, a megyei mozgalmakat, a selmeci líceum diákjait stb.
Gróf Stainlein Ottó felsőszermerédi kastély (Fotó: Cséáky Károly rpr.)
Az uradalmat Stainlein Ottó egy időre bérbe adta sógorának, Wilczek Henriknek, aki testvérét, Stainlein-Saalenstein Malvinát (1822-1878) vette feleségül. Ők szintén Szemeréden, a kriptában vannak eltemetve. A grófnő haláláról a Vasárnapi Ujság is hírt adott (1878/52), közölve, hogy 56 évesen hunyt el Felsőszemeréden. Házasságkötésükről pedig a nagy drámaköltő, Madách Imre édesanyjának, Majthényi Annának a levelezésében olvashatunk (Budapest, 2000). Mária lányának a hozzá írt levelében, a megszólítás felett ez áll: „Steinleinné Malvina lánya férjhez ment gróf Wilczekhez”.
Az 1841. január 20-án Keszegen keltezett levélhez mellékelt jegyzetekben a két nemes család kapcsolatáról az alábbiakat közli Andor Csaba: „Steinlenné távoli rokona a családnak (mármint a Madách családnak – Cs.K. megj.); egyik dédapja az az Ujfalussy László, akinek testvére, Ujfalussy Zsuzsa, id. Madách Imre dédanyja, vagyis a címzett néhai férjének harmadunokatestvéréről van szó.” A biográfus az esküvő dátumát illetően is pontosít, közölve, hogy arra csak később, 1841. május 1-jén került sor. A sorozat első részében egyébként már közöltük a sírhely egyik halottjának, Ujfalussy Polexinának a nevét, aki Hellenbach György felesége volt.
Stainleinék élő gyermekei a családfán (Fotó: Csáky Károly repr.)
Stainlein-Saalenstein Zsófiáról (1818-1859) nem sokat tudunk. Ő is Hellenbach Zsuzsanna és Stainlein János lányainak egyike. Westerholt Frigyeshez (1820-1859) ment férjhez, s vele együtt a szemerédi kriptában nyugszik ő is.
A következő lánytestvérről, Stainlein-Saalenstein Leontináról (1826-1906) annál több adatunk van. Ő fiatal korában áttért az evangélikus hitről a katolikusra. A család legnagyobb adakozója volt: rendszeresen támogatta a szegényeket, felkereste azokat otthonaikban is; ajándékokkal, élelemmel, pénzzel látta el azokat. Életében sok szerencsétlenség érte őt, lábaira lebénult, de nem veszítette el hitét s a reményt. Igazi szentéletű nő volt. Elvitette magát Lourdesba is, ahol csodálatos gyógyuláson esett át, újra lábra állt.
Nemcsak Felsőszemeréden segítette a szegényeket, de a másik faluban, Alsószemeréden is. Az ottani kisebb kastélyt átépíttette, emeletet húzatott rá, s apácákat hozatott a faluba, akik támogatásával felkarolták az elesetteket, ápolták a betegeket a létrehozott zárdában. Később a falu lányait is ők oktatták, s tanították meg sok-sok gyakorlati dologra. Halálakor a plébánia tudós papja, az író plébános, Viszolajszky Károly emlékezett meg róla a korabeli lapokban. Viszolajszky, aki a zárdának is lelki felügyelője volt, elismerően írt Leontina példaadó életéről, mártíromságáról és nem mindennapi cselekedeteiről. Leontinát szintén a családi sírboltban helyezték örök nyugalomra.
