Tisztelt Jeszenszky Úr! Nem szeretném hosszúra nyújtani ezt a vitát, annál is inkább, mert nyilván aligha nézik jó szemmel odaát, a Duna túloldalán, ha Ön egy „szélsőjobbikos”, ráadásul vészesen tájékozatlan firkásszal vitatkozik. Annak nem tudok örülni, hogy Ön is a címkézők közé tartozik, akik ezt a már unalomig elcsépelt „szélsőjobbikozást” fújják, ha fokozni kívánják a hatást.
Azt nem igazán értem, hogy miért pont az „atlantistázásból” következik az én „szélsőjobbikos” mivoltom. Ezen az alapon akár kommunista is lehetnék. Fájdalom: egyik sem vagyok, bármennyire is elképzelhetetlen egyes anyaországiak számára, hogy léteznek lövészárkon túli emberek is, akiknek egyik oldal sem tetszik igazán. No de nem ez a lényeg.
Belátom, félreérthetően fogalmaztam, amikor a „tehetségtelen és méltatlan” jelzőpárost használtam. Ezt természetesen kizárólag a külügyminiszteri mivoltjára értettem, arra az adott pozícióra. Másról szó sem lehetne, hiszen nincs személyes ismeretségünk. Márpedig egy politikust a mezei emberek a tetteik alapján ítélik meg – világnézetüknek, vérmérsékletüknek, stb megfelelően. A magánembertől elnézést kérve, a külügyminiszterre fenntartom véleményem.
Ami az érdemi részét illeti: nem gondolom, hogy Raffay háborút kívánt volna indítani. Raffay arról beszélt, hogy ezzel a lehetőséggel számolnia kellett volna a magyar félnek, éspedig az általa részletezett okok és körülmények miatt. Ebben az ő álláspontját osztom, a langymeleg diplomácia eredményét ugyanis már jól ismerjük. Ha legalább alkalmasint a magyar nagykövetet hazarendelték volna Pozsonyból, már az is több lett volna ennél a semminél, ami most van. Ha ez sem elég figyelmeztetés Európának, hogy két tagállam között a vita a diplomáciai kapcsolatok ilyen mértékű megromlásához vezetett, akkor itt igazából bármit meg lehet csinálni. A kérdés már csak az, hogy csak a szlovákoknak szabad itt mindent és nekünk kell nyelnünk és játszanunk az eurokonform úriembert, avagy néha szólhatunk, adott esetben kissé felemelt hanggal?
Sajnos túl sokat voltunk elfoglalva – illetve voltak Önök elfoglalva – a szomszédaink érzékeny, sérülékeny lelkivilágával. Azzal, hogy vajon mi az, ami bánthatja, sértheti őket, mi az, ami egy szlovák zsurnalisztának muníciót adhat, stb. S mindeközben hány ezer fővel csökkent a felvidéki magyarság száma?
Az a baj – bármily furán hangzik is – hogy Önök kiváló úriemberek voltak. Olyanokkal szemben is, akik maguk nem voltak azok, s nem is ekként viselkedtek. Talán egy ökölvívóból lett miniszterelnök nem is az Önök kifinomult nyelvén ért, hanem valami másból. S lehet, hogy Raffay is erre gondolt.
Mindegy, végtére is végzetes külpolitikai tudatlanságom nem engedi, hogy a saját orromnál tovább lássak, ezért már csak egyetlenegy észrevételem lenne.
Előző levelében még azt írta (ezt tűztem később tollhegyemre), hogy Magyarország joggal remélhette, hogy a független Szlovákia bennünket meg fog becsülni s az európai normáknak megfelelően fog viselkedni. Legutóbbi válaszában azonban már azt a vallomását olvasom, hogy „erre én is kevés esélyt adtam akkor, legalábbis rövid távon”. Nos, akkor Ön ezek szerint joggal remélt olyasmit, amire kevés esélyt adott akkor? Ha igen, akkor bizony irigylésre méltó az optimizmusa.
Sajnálatosnak tartom azt is, hogy Önök saját maguk helyett külföldi intézményekbe vetették bizalmukat – s ezáltal a mi sorsunkat is rájuk bízták. No, ezért fogalmazódtak meg bennem azok a gondolatok a magyar külpolitika impotenciájáról, amelyeket előző levelemben lejegyeztem.
Minthogy Raffay Ernő nem fogadott fel védőjeként – erre egyébként sincs semmi szüksége – ezért a gondolatai kapcsán kipattant ezen vitát részemről itt e fórumon befejezem. A világot ezúttal sem sikerült – egyikünknek sem – megváltani…
Tisztelettel:
Szűcs Dániel
