Mindenütt otthonos volt Európában, de leginkább a történelmi Magyarországon, amelynek városait bárhogy alakították is át „a múltat végképp eltörölni” szándékozó rendszerek, ő előadásaiban, írásaiban olyannak láttatta őket, amilyennek saját régi metszet- és képeslap gyűjteményei megőrizték.
No meg az emlékezet, hiszen aki 1920-ban született és 95 évet élt, mint Skultéty Csaba, az sokat látott, és mondanivalója is volt bőven. Elsősorban is szülővárosáról, Nagykaposról.
„Azt a régi Nagykapost, ami az otthonunk volt, ma már alig találni. Gyerekkoromban járási székhely volt és színmagyar mezőváros. Három részből állt: a tulajdonképpeni Nagykapos református polgári lakossággal, zsidó kereskedőréteggel és járási hivatalokkal, Kiskapos egykor premontrei birtok és katolikus, de szegényebb a harmadik résznél, a jómódú Ungcsepelynél.
Mi Nagykaposon laktunk, házunk szemközt állt a járási hivatalokkal, bírósággal. Ma már csak hűlt helyét találni. Apám ügyvéd volt, Trianon előtt fontosabb ügyeit a legközelebbi városban, a 17-18 km-re fekvő Ungváron intézte. Felült a vonatra és 20 perc múlva már ott volt. Ez megváltozott az első Csehszlovák Köztársaság megalakulásakor, mert a közigazgatási beosztás a következő lett: Csehország, Morvaország, Szilézia, Szlovákia és vadonatúj közigazgatási egységként Kárpátalja – függetlenül a régi magyar megyehatároktól.
Nagykapos egy régi képeslapon (Kép: helytortenet.com)
Nagykapos Ung megye legnyugatibb részén feküdt, Trianon után Szlovákiához került, míg Ungvár Kárpátalja székvárosa lett. A határvonal Nagykapos és Ungvár között húzódott. Ez csak közigazgatási határt jelentett, Ungvárra ezután is bejártunk, de apámnak, mint ügyvédnek ettől kezdve hivatalos ügyekben a jóval távolabbi Kassára kellett utaznia, mert az lett a felettes hivatalok, így a törvényszék székhelye is. Még egy fontos különbség volt a két országrész között: míg Szlovákiában a hivatalos nyelv a szlovák volt, mellette a magyart is lehetett használni, sokkal inkább, mint ma, viszont Kárpátalján a cseh és a ruszin volt a hivatalos nyelv. Persze ezek kis változások ahhoz képest, hogy a II. világháború után Kárpátalját a Szovjetunióhoz csatolták, „megépült” a vasfüggöny, így Ungvártól teljesen elszakadtunk. Egy valami maradt közös: mindkét országban súlyos megaláztatásokkal járt magyarnak lenni. Kárpátaljáról a magyar férfiakat mind elvitték, Szlovákiában pedig teljes lett a magyarság jogfosztottsága. Ebben az időben én magyarországi hivatalos minőségben jártam ott, és láttam, milyen kiszolgáltatottságba süllyedt a felvidéki magyarság.
Addigra Ön és családja már elhagyta Nagykapost, de a háború végéig ott laktak és élték a felső középosztály hagyományos életét. Trianon után édesapja megtarthatta állását?
A hatalomváltás azt jelentette, hogy minden valamire való hivatalba cseheket ültetett az új állam, mert alkalmas szlovák hivatalnokréteg akkor még nem volt. A csehek viszont az első vad idők eltelte után békés polgárok lettek, a megszállás kezdeti terrorját feledte a magyar társadalom, amely befogadó volt, ők pedig valamennyire megtanultak magyarul, és később, amikor elhelyezték őket, néhányan könnyeket is ejtettek a búcsúnál, mert a kedélyes magyar vidéki életben nagyon jól érezték magukat, és ezt nem a megszépítő messzeség mondatja velem. Ugyanis a II. világháború végéig tulajdonképpen Nagykaposon is, Ungváron is a régi magyar megyei élet folyt tovább. Mi e két város együttesében éltünk, napilapként a Prágai Magyar Hírlapot járattuk, a kor egyik legjobb magyar napilapját, de a két kassai újságot is, Ungvárról folyóiratot, apám előfizetett a Romániában megjelenő gyermeklapra, a Cimborára, amelyet Benedek Elek szerkesztett. Még őrzöm az egyik levelemre küldött szerkesztői üzenetét. Nagykapos is egy kis irodalmi központtá vált, pontosabban Kiskapos, amikor plébánosként oda került Mécs László, a kommunisták által agyonhallgatott premontrei papköltő. Őt nemcsak szlovákiai magyarok, de erdélyiek és magyarországiak is látogatták. Szüleimnek jó barátja, nekem keresztapám volt, az iskolában pedig hittantanárom. Mert oda jártam elemibe, a kiskaposi katolikus iskolába, ami afféle Petőfi Sándor korabeli egytermes iskola volt.
Nagykapos egy kis irodalmi központtá vált, amikor plébánosként oda került Mécs László
És ez az osztatlan egytermes iskola nem volt akadálya annak, hogy tovább tanuljon, nemzetközi pályát fusson be, és annyi nyelven tudjon megszólalni a világban, mint ahogyan teszi?
Nagyon kockázatos, ha valaki a gyermekét az első 5-10 évben nem az anyanyelvén tanító iskolába íratja be. Saját életem alapján, amelynek során sokfelé jártam Európában, azt tapasztaltam, amit magam is vallok Illyés Gyulával, hogy a fa a viharokkal szemben a gyökereivel védekezik. Ezeket a gyökereket ne bántsuk! Ne engedjük, hogy a gyökér fejlődésének idején erős legyen a külső befolyás! Ha a gyökér erős, később még a nyelvtanulás is sokkal könnyebb, sokkal természetesebb, mert van alapja. Nálam ez az alap a kiskaposi iskola volt a maga falusi világával. Ez ad egész életemre erőt.
Gimnáziumba viszont a késmárki német gimnáziumba járt.
Ungváron Trianon után a magyar gimnázium megszűnt. A legközelebbi Kassán vagy Beregszászban volt. Ha már elkerülök otthonról, gondolták a szüleim, tanuljak meg németül.
Viszont a bécsi döntés után édesapja azonnal hazahívta Nagykaposra. Azt írja visszaemlékezéseiben, hogy áldja édesapja döntését, mert így nem kellett egy olyan érettségi tablót őriznie, amelyen ott díszelgett a horogkereszt.
Nagyon kínos lett volna. Sajnos az önállóvá lett Szlovákiában, amely a leglelkesebb vazallusa volt a hitleri Németországnak, a késmárki iskola német birodalmi gimnáziummá vált, német birodalmi szabályok szerint, és azok már igen távol álltak attól, amit mi a Kárpát-medencében valaha is ismertünk.
Mit jelentett a magyarságnak a visszacsatolás?
A felszabadulást. Nekünk a felszabadulás szó ezt jelenti. Óriási élmény volt. Egyébként édesapám felszólítása nélkül is hazautaztam volna Nagykaposra, mert nem akartam kimaradni az eseményekből. Így az újra megnyílt ungvári gimnáziumban érettségiztem. Említettem, hogy 17-18 km volt a távolság, vonattal félóra. Persze csak a vasfüggönyig, mert a szovjet időkben – ha egyáltalán kapott valaki útlevelet – óriási kerülővel, Szobráncon keresztül juthatott el Ungvárra. A Nagykapos-Ungvár közti vasútvonal nem is működött.
A visszacsatolás a felszabadulást jelentette
Ungvárra mintegy 30 év után látogathatott először. Az Ung partjától hosszú és kanyargós út vezetett Münchenig: háború, letartóztatás, szökés, rövid budapesti tartózkodás, aztán meg sem állt Párizsig.
Budapesten láttam, éreztem, hogy mi fog következni, ezért vonatra ültem, és egy félig szabályos, félig hamis útlevéllel Prágán át Párizsba utaztam, ahol senkit sem ismertem, de a városról már gyerekkoromban ábrándoztam. Az ilyen elhatározáshoz nagyon fiatalnak és kalandvágyónak kell lenni. Hosszabb küzdelmek után újra egyetemre járhattam, elvégeztem a nemzetközi jogot, majd kaptam egy év posztgraduális képzést európai politológiából a belgiumi Brugge-ben az akkor létesült Európa Tanács kollégiumában. Mikor visszatértem Párizsba, jött a hír, hogy az amerikaiak egy rádióállomást létesítenek Münchenben. Én már párizsi egyetemi éveim alatt bekapcsolódtam az akkor induló Európa mozgalomba, amelynek különböző konferenciáira jöttek magyar, már emigráns politikusok. Nyelveket nem tudtak, a körülményeket nem ismerték, segítettük őket. Bejártam velük számos konferenciát, észrevétlenül lett bizonyos nevem a magyar emigrációban, ezért kaptam egy ajánlatot Münchenből. S ahogy ideiglenesen indultam el otthonról Párizsba, úgy ideiglenesen költöztem Münchenbe is. Lett belőle 33 esztendő.
Közben Skultéty Csabából Ambrus Márton lett, mert ezt a nevet ismertük a Szabad Európa adásaiból.
Ott az volt a szabály, hogy mielőtt valaki először mikrofon elé ült, megkérdezték: saját nevét kívánja-e használni vagy más néven dolgozik itthoni családja védelmében. Természetesen az ÁVO tudta, hogy ott vagyok a rádióban, de nem ismerték az itthoni családi kapcsolataimat. Nagyszölősön született nagyapámat Skultéty Ambrusnak hívták, akkor született kisfiamat Marcinak kereszteltük. Ebből a két névből lett Ambrus Márton.
A Szabad Európa Rádió szerkesztője voltam, amikor a nyugati magyarok egyik fontos értelmiségi szervezete a SMIKK (Svájci Magyar Irodalmi és Képzőművészeti Kör) Luganoban minden évben egy-egy hetes konferenciát tartott. Az egyik évben az volt a téma, hogyan alakult az utódállamok magyarságának élete, szellemi élete 1945-től. Engem arra kértek fel, hogy Kárpátaljáról tartsak előadást. Kevés forrásom volt, de egy budapesti barátom, Solymosi Sándor kicsempésztetett Kárpátaljáról mindent, ami magyar nyelven megjelent, aztán kicsempészte az egészet Münchenbe. Ott pedig a Radio Liberty ukrán szekciójától megkaptam a rendelkezésükre álló statisztikai adatokat. Ezekből állítottam össze az előadásomat, ami aztán nyomtatásban is megjelent, és nagy visszhangot keltett, mert nyugaton senki nem foglalkozhatott – forrásanyag híján – ilyen mélységben a kérdéssel, Magyarországon pedig aki szakértője volt a kérdésnek, nem publikálhatott.
„A mikrofonnál Ambrus Márton” (Forrás: nemzetikonyvtar.blog.hu)
Ezt a tanulmányát, de a többi akkoriban nyugaton publikált tanulmányát is érdemes ma elolvasni, hiszen annyit változott közben az egész Közép- és Kelet-európai világ, hogy ilyen szempontból is forrásértékűek az akkori elemzések. Az időseknek felidéződik, a fiatalok pedig megtudhatják: honnan indultunk, milyen körülmények közül, milyen szellemi vértezettségben.
Hozzá kell tennem, hogy a luganoi tanulmányi napok után én lettem a SZER-nél Kárpátalja szakértője, és igyekeztem, amikor csak a téma engedte, becsempészni az agyonhallgatott földrajzi neveket: Huszt, Ilosva, Rahó stb. nehogy feledésbe merüljenek a magyar köztudatban.
Valóban becsempészés volt, mert a SZER nevében ugyan „szabad” rádió volt, de nem volt szabad a magyar kisebbségi kérdéssel foglalkozniuk a magyar osztály munkatársainak.
Ez egy külön téma lehetne. A SZER amerikai fenntartói nem akarták, hogy a rádión belül feszültség alakuljon ki a különböző nemzetiségű osztályok között, ezért csak nagyon megindokolt esetben lehetett a kérdéshez nyúlni. Magam is készítettem ilyen műsorokat, amelyekben igyekeztem bemutatni a szovjet uralom alá került magyarság helyzetét.
Húsz éve pedig újból Skultéty Csaba lett és itthon él. Igen aktívan kapcsolódott be a hazai szellemi életbe, elsősorban a kisebbségi kérdés foglalkoztatja, hiszen többszörösen is kisebbségi volt.
Mikor hazajöttem Magyarországra, úgy döntöttem, hogy semmiféle politikai párthoz, csoportosuláshoz nem fogok csatlakozni. Természetesen megvannak a rokonszenveim és ellenszenveim is, de vannak rések, amelyekben elférek, ahol szolgálhatok, sőt: olyanok is, ahol csak én tudok szolgálni – tekintet nélkül a szekértáborokra.
Tollal, kiállítással, gyűjteményeivel, előadásaival. Tegye még soká Isten segítségével!
(A Kossuth Rádióban 2009.július 4-én elhangzott interjú szerkesztett változata.)
***
Budai, Naphegy utcai lakásában több felvételt is készítettem Skultéty Csabával a Kossuth Rádió számára. Mindannyiszor – az éppen aktuális interjú mellett – elővett egy-egy albumot, amelybe valamelyik számára kedves város régi arcát megőrző képeslapokat gyűjtötte össze. 2004 márciusában éppen nagy elhatározás előtt állt, egyik albumától megválni készült. Így beszélt erről:
A Felvidék keleti részén élő magyarság mintha a mai Szlovákián belül is háttérbe szorulna. Döbbenettel követtem éveken át, hogy ennek a térségnek nincs magyar sajtóterméke. Aztán Havasi Péter kassai újságíró, a Pozsonyi Rádió munkatársa elindított egy lapot, a Kassai Figyelőt, amely nemcsak Kassára szorítkozik, hanem Homonna, Nagymihály, Nagykapos, tehát az egész térség számára fórum lehet. Ehhez igyekeztem hozzájárulni, és ehhez kapcsolódik az, amit most tenni készülök.
Kassa 1938-ban
Vagyis a birtokában lévő dokumentumokat átadja a folyóiratnak, vagy egy egyesületnek?
A kassai helytörténeti társaságnak, amely a nagy magyar tudós Henszlmann Imre nevét vette fel, hogy megmentsen valamit abból, amit Márai szavával a kassai polgárság világának tekintünk és nevezhetünk. Sok apróság gyűlt az én hangyaszorgalmam révén össze, és ezeket szeretném most átadni azoknak, akik ezt szívügyüknek tekintik.
Egy régi világ hangulatát legjobban azok a kis hétköznapi dokumentumok érzékeltetik, mint amelyektől most készül megválni.
Hajdani reklámokból, üzleti számlákból, részvényekből, iskolai tablókból, régi újságokból lép elénk az I. világháború előtti és a két háború közti Kassa polgárságának világa. Itt van például Kóczányi Béla könyv- és műnyomdájának egy számlája, vagy 1936-ból Vajtai kéményseprőé, 1907-ből szállítójegy Adriányi és Markó vas- és gépüzletéből, Barcs Károly épület- és műlakatostól 1914-ből, a Kassai Jelzálogtársaság részvénye 1907-ből osztalékszelvényekkel együtt.
Hanser Károly a Fő utcából egy arany schaffhauseni óráról állított ki számlát. Szép a grafika az üzlet bejáratával és kirakatával, méltó egy főutcai ékszerészhez az üzlet is, a számla is.
Ez a népiskolai tanítónői oklevél 1909-ből, amely elárulja, hogy milyen tárgyakból kellett vizsgázni: hit és erkölcstan, nevelés és oktatástan, oktatási módszertan, magyar nyelv, magyar irodalom-történelem, magyar stilisztika, német nyelv, francia nyelv, számtan és méréstan, földrajz, történelem, hazai alkotmánytan, természetrajz, természet- és vegyítéstan, háztartástan, rajzolás és szépírás, ének, zene, kézimunka.
Ez a tabló a Kassai Felsőipariskola tanári karával és végzős diákjaival 1902-1903-ból talán a legrégebbi dokumentum. De nem, mert a Kassai Kereskedő Ifjak Társulatának meghívója Vörösmarty ünnepségre még korábbi, 1901. december 8-ra szól.
Hogy fegyverek között sem hallgattak a múzsák, bizonyítja a Kassai Nemzeti Színház 1942-43 karácsonyi emlékalbuma, vagy Schalkházi Lipót könyve: A dalos Kassa címmel, amely 1942-ben jelent meg a Kassai Zenekedvelők Koszorús Dalegyletének történetével megalakulásuk 35. évfordulójára. És mennyi újság jelent meg akkoriban: Felső Magyarország – Kassai Szemle, Abaúj kassai közlöny, Felvidéki Újság, Felső Magyarország – Murányvölgye, ezt Nagyrőcén adták ki.
Itt egy értesítés, amelyen a Kassai Tornaegylet tudatta Fiedler János úrral, hogy felvette tagjai sorába. És újabb számlák Jaskó Géza és fia papírkereskedéséből, Boros József polgári műcipész korompai üzletéből. Ha szépen egymás mellé tesszük, utcánként felsorolva, szemünk előtt megjelenik az a polgári Kassa, amelyről Márait idéztük. Nagy öröm számomra, hogy segíthetem azokat, akik ezt a világot meg akarják őrizni a mának, abban a városban, ahol az ember az utcákat járva már egyetlen magyar feliratot sem lát.
Az ungvári vár
Sok szép képeslapot őriz a régi Ungvárról is, az is igazi Monarchia-beli polgári város lehetett akkoriban.
Ungváron élénk magyar kulturális élet folyt, párhuzamosan a ruszinnal, amely hozzátartozott Ungvár hagyományos kultúrájához, mert a ruszin lakosság görögkatolikus volt, Ungvár pedig püspöki székhely. Anyai nagyapám megyei ember volt, onnan került Nagykaposra. Ezen a képen a Megyeháza, ott a Korona Szálló, a Színház, aztán a Korzó, Ungvár szerencsés helyzetben van abból a szempontból, hogy nem rombolták le a belvárosát, az új szovjet részt, a lakótelepeket a város külső részeire építették. Fontos épület a görögkatolikus székesegyház a dombon, onnan nyílik a Káptalan utca. Az ungvári várnak nem volt olyan fontos szerepe mint Munkácsnak, de történelmi emlék, ma múzeum működik benne. A Drugeth család székhelye volt, aztán Bercsényi Miklósé.
Itt, budai lakásában nagy könyvtár veszi körül, ami író esetében természetes, de rengeteg albumot gyűjtött össze a történelmi Magyarország városairól: régi metszeteket, fényképeket, képes levelezőlapokat. Nem gondolt arra, hogy ki kellene adni könyvben?
Ezek inkább csak személyes emlékek a számomra legkedvesebb városokról.
Például Késmárkról..
Mai aggyal nehéz elképzelni, hogy létezett az új Csehszlovákiában egy régi németajkú város, amelynek szellemisége magyar volt, iránymutatója szellemben, kultúrában egy kicsit Bécs, de főként Budapest, persze már Prágával, az új fővárossal együtt. Volt benne valami varázslatos, amit csak egy másik várossal tudnék összehasonlítani: ez pedig az Adria parti Fiume, amely édesanyám révén áll hozzám közel.
***
Skultéty Csaba mégis kiadott régi képeivel egy könyvet, természetesen szülővárosáról: Vannak vidékek, féltett kishazák: az én Nagykaposom címmel. A könyv felvidéki és budapesti bemutatója után készült az interjú 2014 novemberében. Egyúttal az utolsó.
Skultéty Csaba: Vannak vidékek, féltett kishazák: az én Nagykaposom
Könyve rengeteg régi képet tartalmaz a nagykaposi múltból: hajdani képeslapok, de számos családi fényképet is közöl, köztük olyan híres személyiségről is, mint keresztapja, a premontrei papköltő: Mécs László. El tudom képzelni, hogy amikor Nagykaposon bemutatták a könyvét, és kiállítást is rendeztek a képgyűjteményéből, milyen szenzációt kelthetett számos fénykép a már nem látható vagy időközben nagyon átalakított városrészekről.
Így van. Két évig tartott, míg összegyűjtöttem a képanyagot. Egy érdekességet elmesélek. Amikor a könyvemben Nagykapos vallási összetételéről írok, természetesen illusztrációkkal, volt képem a katolikus templomról, volt a reformátusról, de nem volt a zsinagógáról, amely ma már nincs meg. Senki sem tudta megmondani, hogy milyen körülmények között pusztult el az épület, és fénykép sem volt a hajdaniról. Könyvem írása közben Budapesten egy képeslap aukciót rendeztek, s annak a katalógusában felfedeztem a nagykaposi zsinagógát. Ritkaságát mutatja, hogy 60 ezer forint volt a kikiáltási ár. Azonnal odarohantam. Az aukciós ház vezetője, jó barátom, azonban elmondta, hogy egy zsidó közösség gyűjti az elpusztult zsinagógák fényképeit, minden pénzt megadnának ezért a képeslapért, tehát nem is érdemes licitálnom. De tudván, hogy milyen célra kell, megengedte, hogy egy fényképet készítsek róla. Így kerülhetett a könyvbe, mindenki nagy meglepetésére. Miután megjelent a könyv és bemutatták, az összes képet betettem egy albumba és odaajándékoztam a nagykaposi magyar közösségi háznak. Ők felnagyították a képeket, és állandó kiállításon helyezték el. Nagykapos akkor ünnepelte alapításának 800.évfordulóját, s ebből az alkalomból az alapítás idején uralkodó II. András mellszobrát avatták fel a Városháza előtti Turul emlékmű mellett. Nagy örömömre igen sokan voltak, szinte mindenki eljött.
Szlovákok is? Egyáltalán milyen a nemzetiségi arány a városban?
Az átalakulás radikális. Az én időmben még színmagyar mezőváros volt egyetlen utca kivételével, amelyet a premontrei birtok feldarabolása után odatelepített szlovákok létesítettek. Ők hamarosan – akkor még – elmagyarosodtak. Ma, úgy tudom, hatvan százalék a magyar, negyven százalék a szlovák lakosok aránya, de sajnos a két nemzetiség nem alkot közösséget. Az ünnepségen is csak a magyarok vettek részt.
Hogyan született a könyv címe?
A „Vannak vidékek” ezt Kányádi Sándor sorozatából vettem, a „kishaza” fogalmat először Kárpátalján hallottam és láttam leírva. Nagyon megfogott, mert kifejezi a szórvány magyarság feladatát, számomra pedig azt a vidéket, amely az én világom a történelmi Magyarországon: Késmárktól Máramarosszigetig, ahol mindenütt otthon vagyok.
***
Hangok és arcok a múltból – ezzel a sorozatcímmel jelentkezünk időnként, mert tudjuk a latin mondásból, hogy a szó elszáll, az írás megmarad. Azoknak a szava is elszállt már régen, akik – míg itt voltak köztünk -, a felvidéki magyarságot szolgálták tettel, szóval, jó példával. Néhányuknak a hangját azonban megőrizte a technika, mint azokét is, akik a régi idők kiválóságaiban saját felmenőiket tisztelhették. Az egykor elhangzott interjúkat itt, lapunkban felidézzük, mintegy főhajtásként történelmünk, kultúránk nagyjai előtt…
