Jégcsákányként hasít bele a falu fülledt levegőjébe a Magyarországról érkezett fagyiskocsis (új magyar szó!) érces hangja. Már rég az ingerküszöb alatt van a magyarság lélekszáma és élettere ezen a határ menti településen, a helyi hangszóró évek óta csak államnyelven szólít fel adófizetésre, vagy hív a nyugdíjasok estjére, ahol a kisunokák annyira édesen szavalják a nagymamáknak államnyelven, hogy a Juli nagyi könnye kicsordul.
Jól tették, hogy szlovák iskolába adták ezt a kis tündérkét – mondogatta magának Juli néni a múltkor is, a fejkendőjét igazgatva –, mégiscsak jobban érvényesül majd, ha nagy lesz, hiszen már őt sem érti senki a hivatalban, ha feltipeg befizetni Bodri után az éves adót… Mert Marienka, a Jani polgármester hivatalnoka meg a nője, aki a szomszéd Laci gyerek felesége nem beszéli a magyar nyelvet, oda is vetette foghegyről neki a múltkor, hogy „Juli néni, vegy szme na Szlovenszku!” Nem szállt vele vitába, mert mégiscsak Marienka a hatalom. Juli néni falujában…
Megjött a fagyiii! hangzik egyre közelebbről, szalad is Juli néni a kapuba, hogy még a fagyis látószögébe kerüljön, bosszankodik is, mert éppen tésztát gyúrt, hogy a kisunkokának meggyes pitét süssön, meg a sorozatban is éppen most derült volna ki, hogy Mariella terhes-e Juantól, az alcaldetől (alcalde, magyarul helyi vezető, polgármester)… De csak sikerül elkapnia a háza előtt Csabit, a fagylaltárust, a schengeni határnyitás egyik nagy regionális győztesét, aki egy rendkívül kreatív vállalkozó „Magyarból”. Egész évben körbeutazza a környék falvait, ősszel fát árul, télen akkumulátort vesz, de márciustól már hozza az „eredeti” magyar barackot, majd a dinnyét, kiteszi a lelkét és a hangját, hogy megnyerje a vevőket magának. Euró, forint, nem számít, számla nincs, jókedv van.
Én vagyok a garancia „kezitcsókolom”, hát nem csapok én be senkit, mert akkor holnap nem vennének tőlem semmit, rikkantja a levegőbe vidáman és már nyitja is a fagyiskocsi tetejét, kiszolgálja Juli nénit és már hajt is tovább a templomhoz, mert a gyereksereg már ott várja őt. Mondaná is Juli néninek, hogy a legcserfesebb közülük biztosan az ő unokája, mert az bizony nem szólalna meg magyarul, a múltkor is inkább kinevette Csabit, amikor ízes „nyeh szo pácsi”-val nyújtotta feléje a tele tölcsért… De már nem mondhatja, mert Juli néni szalad be, Bodrit is ki kell még kerülnie, mert bizony Juli néninek tudnia kell, hogy kitől terhes Mariella, holnap mise, hogy nézne az ki, ha a mise után nem tudna beleszólni a kibeszélő showba…
Az aranysárga tésztából kikacsingatnak a meggyszemek, Juli néni elérkezettnek látja az időt, hogy az akciós porcukorral elfedje édes hiúságukat. Bodri éktelen csaholása boldogsággal tölti el, mert megjött a kis unokája, csapódik a kiskapu, csattog a kínai papucs a betonjárdán… Minden este nála vacsorázik és Juli néni kiteszi a lelkét az egy szem unokájáért, és most még egy kis meglepetéssel is készült neki, hiszen csokis meg vaníliás fagyi is lesz a kalács után.
Akkurátusan porciózza a Csabitól kapott édestésztás kehelybe a fagyit, amikor a kisunoka megjegyzi, hogy ugyan miért nem tud az a fagyis bácsi szlovákul?! Juli néni mondaná, amit az esze diktál, de a szíve visszahúzza a szavait a nyelve alá, amit azonnal kihasznál a kis cserfesszájú, édes-aranyos unoka, mert ő megválaszolja a nagyi helyett is szép szlovák nyelven, imígyen: biztosan buta magyar!
Juli néni markában összeroppan az ostya, a fagyi a nyári konyha padlóján leheli ki hideg lelkét.
A templom melletti nagy gesztenyefa felsóhajt, elfáradt, mert egész nap a zsibongó gyerekseregnek adott hűsítő árnyékot. Azt esti szellővel suttogva megbeszélik a közelbéli nagy változásokat, amelyekhez bizony ők már nem alkalmazkodnak, nem fognak megtanulni más nyelveket, hiszen gyerekkoruk óta az ízes palócon nevelkedtek.
A fa alatti világháborús emlékmű betűin nem csillan meg a lenyugvó nap utolsó sugara, mert a kőbe vésett betűkről már régóta lekopott az arany festék és nem divat már errefelé az ilyen dolgokat újrafesteni.
A fagyis is hazatér „Magyarba”, a négy gyereke akkurátusan kikanalazza a kanna aljáról a maradékot, ő is felpattint egy dobozos sört a tornácon, aztán nekilát összeszámolni az aznapi bevételt, de nem tud szabadulni egy értelmezhetetlen mondattól, amit a határ túloldalán látott, az egyik útszéli plakáton. „Már nem kell félni az exekútortól!”
Bizonyára valamilyen speciális szlovák szörny, vagy valami ilyesmi lehet az, gondolja. Lehet, hogy tényleg buta magyar vagyok, gondolja, hiszen az a cserfes szájú kislány is megmondta abban a szlovákká lett palóc falucskában. Fordult a világ – füstölög magában – most a magyar a buta egyesek szemében? A szobából kiszűrődik a tévében verset szavaló idős férfi érces hangja… „És lészen csillagfordulás megint, és miként hirdeti a Biblia: megméretik az embernek fia, s ki mint vetett, azonképpen arat. Mert elfut a víz és csak a kő marad, de a kő marad.”
