Isten veled Sziliceföld… című nótát énekelte Mezei Sándor pünkösd előtt egy nappal a szilicei kultúrházban, vagyis május 22-én abból az alkalomból, hogy megjelent Máté László: Sziliceföld, Sziliceföld… című helytörténeti munkája. Majd Berecz Béla polgármester üdvözölte a jelenlévőket.
A falu szülötte, Várady Béla színművész szavalta el Gyurcsó István: Ének a Szilicei-fennsíkon c. versét, a Meczenzof-házaspár néhány népdallal kedveskedett.
A műsorvezetői tisztet Tóth Sándor, rozsnyói tanár vállalta, aki a szerző bevezetőjéből idézett: „Igen, mert az ember örökös adósa az őt felnevelő közösségnek és bölcsőhelynek.”
Pálfy G. István, közismert budapesti újságíró, a kötet lektora következett. Bevallotta, nem tud meghatottság nélkül beszélni. Az emberiség egyik legnagyobb ünnepe, pünkösd csodája, hogy „különböző nyelven beszélő emberek egy nagy pillanatban nemcsak hogy kezdték megérteni egymást, hanem valóságosan megértették egymást.” A mi életünknek is ez az egyik legnagyobb feladványa. De mi az előadó igazi meghatottságának oka? Az, hogy körül-belül negyven éves barátságának valami nagyszerűségét tartja itt a kezében és előnyben van a vele szemben ülőkkel, mert ezt a könyvet nemcsak úgy olvasta mint olvasó, hanem az első perctől kísérője lehetett, tehát ő ennek a könyvnek nemcsak minden leírt betűjét, hanem azok alakulását is ismeri. Írt hozzá egy rövidke szöveget, amelyben azt mondja, itt nem valaki beszél egy faluról, hanem általa a falu lelke szólal meg. És ezt akárhányszor újraolvassa, azt gondolja, hogy egyetlen egy szót sem kell belőle visszavonni, mert ez valóban így van.
Majd arról beszélt, hogy a könyvben ott van egy asszony fényképe, aki Várady Béla életét mentette meg. „Amikor azt mondom, a falu lelke szólal meg egy könyvben, akkor valószínűleg nemcsak a magam elképzelését mondom, hanem a tényleges valóságot.” Egyik magyarországi városban járva az ország egyik legnagyobb költőjével, csak harmad annyian voltak ott, mint itt. Az a város ma Európa kulturális fővárosa. „Ha ennél van beszédesebb jel arra, hogy mit jelent embernek emberhez való szólása, hogy mit jelent az a teljesítmény, hogy valaki megírja azt, ami velünk történt és egy közösség azt hogy tudja fogadni, hogy tudja magában földolgozni, hát íme a példa, hogy mi most együtt vagyunk.” Miről is szól szerinte ez a könyv? Arról, ami Szilicével történt. Megtörtént a legendákban, a történelmi kutatások által. Megtörtént az is, amit még semmiféle kutatás sem tárt fel. Az, ami a mi életünkben történt, de soha, semmilyen oldalról igazán földolgozásra nem került, mert tudjuk, hogy ez a legsikamlósabb gondolkodási terület. Itt a legnehezebb kimondani, hogy mi is az igazság, Azt tudjuk a legkevésbé kimondani, amit magunk megéltünk. „Nagyon sok esetben saját családomban találkozom azzal, hogy akikkel együtt nőttem föl, elfelejtették, mi történt velük.” Nem emlékeznek arra, hogy negyven vagy ötven évvel ezelőtt, mi történt a saját történetükben. Ezért tartja rendkívül fontosnak azt, hogy ez a könyv megszületett. Ajánlja mindenkinek, nézze meg, hogy az ő élettörténete hogyan van benne ebben a könyvben, ezeken a lapokon úgy, hogy esetleg családja név szerint van említve vagy esetleg nincs, mégis ugyan annak a történetnek voltak a részesei. Ebből a könyvből nemcsak azt tudhatjuk meg, hogy milyen a jégbarlang legendája és a valósága. Nemcsak azt tudjuk meg, hogy mely korszakban hol, mely területen mi történt, hogy hol legeltették a lovakat, és mi minden történt, hanem azt is, hogy ki volt a legjobb favágó – a falu emlékezete szerint. Megtudjuk, ki volt a legjobb kőműves, ki volt a legjobb lovas… Ennek a könyvnek rendkívüli jelentősége van abból a szempontból, hogy egy falu életének nemcsak a múltját adja meg, hanem azt is, hogy ennek a múltnak érdemes részévé válni. Ha van egy múlt, melyhez érdemes tartozni, akkor annak a múltnak a jegyében érdemes megmaradni. Érdemes azt tovább örökíteni.
Először arra gondolt, amikor Máté Laci előállt a könyv ötletével, hogy a család történetéből lehetne egy regényt írni. Mint ahogy Szilicén számtalan olyan család van, melynek a családtörténetéből regényt lehetne írni.
Ebben a zűrzavaros világban, amikor a 20. század legnagyobb tragédiájával kapcsolatban ma már mindenkinek van valamilyen elmélete, bizonyossága, mindent tudása és éppen utolsó gazember az, aki nem azt gondolja amit ő. Éppen Szilicén minden családnak lehetne egy családregénye, amelyik nem egy családé lenne, hanem a magyarság Trianon utáni regénye. Más helyeken cifrább dolgok is megestek, de igen kevés helyen történt meg, hogy az országhatár egy falut is kettévágott. „Hogy egyszer csak úgy ébredtem, hogy a saját földemre nem mehetek át szabadon, mert az már nemcsak hogy nem az enyém, hanem azon országé sem, amelyben megszülettem. Ezt a könyvet én olyan szívesen ajánlanám azoknak, akik semmit sem olvasnak, mert ők már olyan okosak, hogy mindent tudnak. Szívesen ajánlanám politikusoknak. Tessék megnézni, hogy a valóságos emberekkel mi történt. És úgy tessék okosnak lenni, hogy a valóságot is ismerem nemcsak az álmaimat.”
Máté László Pálfy nemzedékének elismert magyar értelmiségiei közül azon kevesek közé tartozik, akik a legrögösebb utat járták végig. Mert ha az ő édesapja nem egy önálló gondolkodású ember, aki a maga életét az éppen fönnálló államhatalmi rendszertől teljesen függetlenül nem próbálja megoldani, akkor ő is bármely iskolába éppen olyan szabadon bekerülhetett volna, mint sokan mások. Ez az élettörténet arról szól, hogy neki minden iskola külön próbatételt jelentett, mert itt még Szilicéről is elakasztották. Még innen is mindig volt valaki, – persze a hatalom részéről -, aki szólt, hogy miért nem lehet ezt a gyereket oda, abba az iskolába íratni, amelyikbe szeretett volna menni. Ezzel szemben Pozsony, Nyitra, Prága, Budapest főiskolái és egyetemei jelzik, mégiscsak mindent meg lehet teremteni és. mégis Dr. Máté László lehetett belőle.
Mai tespedt világunkban jó elfogadni azt, ami éppen van, de talán a példák is élhetnek, hogy harcolni is érdemes és az eredményt végül mégiscsak el lehet érni. Mi ez az eredmény? Az egyik, hogy a felvidéki magyar oktatás történetének az utóbbi 35 esztendejéből Máté László nevét nem lehet törölni, hogyan volt Buzitán és másutt tanító és azt sem, hogy a tanfelügyeletben mikor, milyen indulattal, és milyen segítőkészséggel vett részt és annak milyen eredményei voltak. Lehet a Csemadokról, kellő ismeret nélkül sok minden rosszat gondolni, ugyanakkor azt nehéz lenne eltagadni, hogy nélküle a Felvidéken az égadta világon semmi sem született volna meg. Nem lettek volna művelődési mozgalmak, néptánc- és énekcsoportok, folyóirat, újság, magyar tudomány. Máté ennek részese volt.
„Az én nemzedéken – folytatta az előadó – többek között azt köszönheti neki, hogy barátokként a hóna alá vett bennünket és vitt a nyári táborokba, Stószra Fábry Zoltánhoz, elvit bennünket a Fábry Napokra, Kazinczy Napokra… Egyszer csak éreztük, hogy bele kerülünk egy olyan szellemi áramkörbe, ami nélkül nem lennénk azok, akik vagyunk.”
Akkori magyarországi fiatalként, Pálfynak természetesen Erdély volt a legnagyobb sugallat. Az ember úgy gondolta, hogy ami Erdély, az a magyarság. Nagyon jól eső dolog volt, olyan barátra lelni, aki elhozta őket a Felvidékre. A magyarság, igen, ugyanaz, de a probléma nem, a gondolkodás nem, az emberek mentalitása, magatartása, mindennapjai nem ugyanazok. Egy másfajta gondolkodást lehetett megtanulni. Akkor, a 60-as évek végén, a 70-es évek elején főképpen az erdélyiek, azt gondolták, hogy aki Magyarországról jön, az hoz valamit. Valamifajta olyan ösztönzést, érdemes megmaradni magyarnak. „Tisztelettel és kissé megöregedve jelentem, hogy ez nem így volt, hanem fordítva. Volt, hogy mi idejöttünk, lelket és erőt kaptunk ahhoz, hogy magyarként megmaradjunk ott, ahol születtünk. Otthon. És ez a viszony, meggyőződésem szerint, mind a mai napig nem változott. Ezért nem kedvelem, ha valaki Magyarországról megjelenik valahol és elmondja, hogy itt hogyan kéne élni és utána hazaiszkol és boldogan beleteszi a lábát a meleg vízbe. Én ezt az emberi magatartást a magam köreiben nemcsak hogy nem szeretem, hanem nem is tűröm el.”
Máté Lacinak a nagy öröme az lenne, ha itt Czine Mihály állna. „Ennek a gondolkodásnak ő volt a spiritusz rektora, ő volt ennek a középpontja, ő tanított meg bennünket egy olyan gondolkodásra, és emberi magatartásra, erkölcsre, ami nagyon mulandónak látszik ebben a világban. Ha születik egy ilyen könyv, akkor az annak a jele, hogy ez a magatartás nem múlt el. És úgy gondolom, hogy ameddig lélegezni tudunk, az a feladatunk, hogy az ilyen embereknek az örökségét adjuk tovább azzal a tehetséggel, ami nékünk adatott.”
Majd végezetül visszatért pünkösd üzenetéhez. Nagyon sokan úgy gondolják, hogy új gondolatokkal tudnak beleszólni a 20. századi tragédiákba. Hogy most eljött az új megváltás ideje. Azt gondolom, hogy ilyen már sokszor volt, ilyet már sokszor ígértek, és aki ide született és úgy döntött, hogy – hála Istennek! – itt marad, az mindig itt marad a maga gondjával. Pünkösd arra tanít bennünket, hogy próbáljuk megérteni egymást. Nem úgy, hogy a magyar értse meg a szlovákot és fordítva. „Én már annak is roppant mód örülnék, ha a magyar megértené a magyart. Azt hiszem, Máté László könyve többek között erre tanít bennünket. Nagyon örülök, hogy Laci ehhez a könyvhöz elérkezett.”
Végezetül annyit mondott, nehogy már ez az utolsó könyv legyen. Írt Révész Bertalan tanárról, Czine Mihályról és másokról. Jelenségekről, velünk történtekről, folyamatokról… Ezeket az írásokat is össze kellene gyűjteni, mert nem látszanak azok a törekvések, melyek összegyűjtenék azt, amit az előttük levők tettek. Nem. Szeretnék elfelejteni. „Hát ennek a felejtésnek az útjába kellene feküdnünk, mert ez 10, 20 vagy 30 év múlva nagyon fontos lesz.”
Majd a szerző szólalt meg egy kicsit elfogódottan. „Kedveseim – kezdte -, ilyen megható pillanat még életemben nem volt.” Álmatlan éjszakák végére került pont és most még az önbizalma is cserben hagyta. „Mindenkit szeretnék külön-külön megölelni.” Majd egy idézettel vidámabb hangot ütött meg: A szerelemről és a könyvről nem kell beszélni, mert a szerelmet művelni kell, a könyvet meg olvasni. Egy másik bölcs azt mondja, hogy minden ember egy könyvet megírhatna az életében, saját családja történetét. „Sőt, két könyvet is, mert szülőfalujának történetét mindenki sajátosan írná meg.
Éppen ezért, ha valaki kritikusan fogja ezeket a lapokat olvasni, s azt mondja, ezt másképpen látom, úgy érzem ez másféleképpen történt, igaza van, mert ő nem Máté László.” Ő 56-tól már csak hazajáró volt. Mindig csak azt jegyezte meg, ahogy édesanyja mondta el, vagy a szomszéd, Sándor bácsi, netán a körülötte lévő idősebb emberek. Így maradt meg az agyában. sok-sok falutörténet.
Ez a könyv nem teljes. Már csak azért sem, mert nincs benne a mai történet. Milyen csodálatos, hogy itt legalább százan vagyunk. Szilice történetében nem volt erre példa és mindig újabb és újabb események jönnek. Amikor legutóbb itt járt, akkor úgy tudta, Bastyúr (Kossuth) Lajosné novemberben 100 éves lesz. Vasárnap meghalt és eltemették. Ez már nincs benne ebben a könyvben. Sok ilyen és más történet is van. Tehát egy falutörténetet mindig újra és újra kell írni.
„A pincéknél, ahol Bokros Piroskáék, kedves rokonaink laktak, most is, hat vagy nyolc fiú biciklizett. Az olyan jó, hogy gyerekek vannak az utcán, bicikliznek, összejönnek azokon a helyeken, ahol 50 vagy 60 évvel ezelőtt mi gyerekek jöttünk össze.” Van remény, mert gyerek van az iskolában és az óvodában. Több, mint az elmúlt években. „Remélem, utánunk is lesznek, akik a krónikát kiegészítik. Hozzátesznek.”
„Hogyan született ez a könyv? Kínzó és kínvallató éjszakák, lelkiismeret furdalás közepette. Meg tudom-e úgy írni, ahogy az eleink gondolták? Úgy, ahogy édesanyám gondolta, ahogy ezek az emberek éltek? Nem tudtam úgy megírni. Hiányérzetem van. Azon túl, hogy voltak pillanatok, amikor úgy éreztem magam is, talán kár volt ebbe belevágni, a végén legyőztem önmagamat. Még a technika ördöge is beleszólt. Megírtam a kultúra nevű részt, mellékattintottam és tíz oldal elveszett. Kassán bejártam a leghíresebb szakembereket. Megírtam másodszor, már nem tudtam úgy, mint korábban. Ilyen dolgok nyomán az ember önbizalma megbicsaklik.”
Nagyobb ünnepekhez kötötte volna Máté László a megjelenést, végül nem karácsonyra, nem húsvétra, hanem pünkösdre jelent meg. Amikor támogatókat igyekezett szerezni – nem nagy sikerrel -, elhatározta, a családi költségvetés rovására mindenképpen meg kell jelentetni. Végül támogatás mégiscsak érkezett. Bokros Péter és Iván felkarolták az ügyet, így egy hónap leforgása alatt sikerült kiadni. Köszönetet mondott érte. Nemcsak a könyv megírása volt saját gondja, hanem minden, ami a kiadással kapcsolatos. A szerkesztő is ő volt, tehát ösztönösen tette a dolgát. Azután még egy meglepetés érte. Amikor megbeszélte, 600 példányban jelenik meg a könyv és ez a szám szerepel benne, valamilyen félreértés folytán csak 500 példány lett belőle.
Sok hasonló érte, de azon kívül, hogy szüleinek kívánt emléket állítani, elsősorban a szilicei embereket óhajtotta megszólítani. Amikor haza jön, érzékeli, a sok bizalmatlanságot, gyűlölködést, megnemértést. „Remélem, ha ezt egy szilicei elolvassa és megismeri elődei életét, másképpen fog nézni szomszédjára, rokonára, munkatársára. Türelmesebb, szeretetreméltóbb lesz, megérti a másik ember gondját-baját, és azt mondja a szomszédjának, gyere át hozzánk, igyál meg egy pohár bort…”, Mert néhány négyzetméterért húsz éve testvérek nem beszélnek egymással. Érezzék, ami itt van, az ő érdemük. Ha itt szeretet van, az ő érdemük, ha gyűlölet, az is az ő „érdemük”. Ha sok a munkanélküli, segíteni kell. Azzal, hogy megértjük a gondjaikat, és valamilyen úton-módon közvetítünk. Mivel Szilicén zömmel reformátusok élnek, a 370. dicséret, a Jövel Szentlélek Úristen elmondja, ne csak azok értsék meg egymást, akik különböző nyelveken beszélnek, hanem elsősorban azok, akik egy nyelven beszélnek.
Egy kötet önköltségi ára 10 €, amihez a szerzőnek is hozzá kellett járulnia. Mivel ma ünnepnap van, ezért a feléért árulja.
Máté Lászlót az tette volna boldoggá, ha a közönség nem oszlik el, hanem az emberek egymással találkoznak és azt ünnepnek tartják. „Ha ennyien vagyunk, akkor az egy jeles ünnep. Valami olyasmit is írtam, hogy a sziliceiek magasan laknak, tehát közelebb vannak az égiekhez, így a Nap is korábban süt le rájuk. Kívánom, a sziliceiekre süssön a Nap és legyenek egymással szemben megértőbbek, szeretetre méltóbbak és következetesek. Becsüljék meg embertársaikat, de elődjeiket is, akik itt sokkal nehezebb körülmények között éltek, mégis egzisztenciát teremtettek, és továbbadták az anyanyelvet, a hitet és azt az üzenetet, ami alapvetően határozza meg az ember életét, hogy munkával kell értéket teremteni.”
Ezt követően pünkösdi rózsa szirmaival avatták föl a könyvet.
Ezután sokan vásároltak könyvet és a szerző szorgalmasan dedikált. Majd az érdeklődők kötetlenül beszélgetve kóstolgatták a finom bort és pogácsát.
Máté László így föltette Szilicét szellemi térképünkre! Köszönet érte.
Felvidék Ma, Balassa Zoltán
További felvételek megtekinthetők a Képgalériában.
