Február tizenötödikén Kassán, életének nyolcvanhetedik évében elhunyt Gyüre Lajos költő, színműíró, tanár, dramaturg, irodalomtörténész – a felvidéki magyar nemzeti közösségért szinte utolsó pillanatáig munkálkodó tagja – egy vérbeli magyar.
Gyüre Lajos a trianoni országcsonkítás után tizenegy esztendővel az Ung-vidéki Mokcsakerészen született 1931-ben. 1955-ben a kassai Felsőipari Technikumban, az „ipariban” érettségizett, majd tanári oklevelet szerzett a pozsonyi Pedagógiai Főiskolán. Volt kazánkovács, tanár, hivatalnok, színházi dramaturg és művészeti vezető; írt verset, színművet, hangjátékot, monográfiát, mesét, irodalomtörténeti tanulmányokat. Értett a földműveléshez; metszett szőlőt és gyümölcsfákat, és értett a gépekhez is. 1968-ban az ő javaslatára – Béres József és Mede István közreműködésével – Kassán megrendezték a (cseh)szlovákiai magyar értelmiségiek első találkozóját, ahol a résztvevők megfogalmazták, hogy a Csemadok a jövőben ne csak kulturális, hanem érdekvédelmi szervezetként is működjön.
Máig él bennem az felemelő élmény, amelyben 1958-ban, karácsony előtt részem volt, amikor érettségi előtt álló gimnazistaként megpillantottam a tornaljai könyvesbolt kirakatában a Szlovákiai magyar költők antológiáját; annak bizonyítékát, hogy a hazai magyarság a második világháború utáni teljes jogfosztottság, a kitelepítések, az értelmiség lefejezése, s az általános társadalmi megnyomorítottság után ismét kezd erőre kapni, hiszen Turczel Lajos szerkesztésében nyolc ifjú poétánk lép a nyilvánosság elé! A „nyolcakból” Gyüre Lajos halálával mára csak ketten maradtak – Tőzsér Árpád és Cselényi László…
Talán az eddigiekből is kiderült, hogy Gyüre Lajos élete és munkássága példaértékű volt. Szívóssága, a magyarság szolgálatának rendíthetetlensége, alkotói lendülete nem tört meg a családját ért súlyos tragédia után sem. Feleségével együtt iszonyú lelki sebzettségük dacára is megpróbáltak helytállni, szolgálni. Gyüre Lajos túl a nyolcvanon is elvitte új könyveit az iskolákba, hogy bemutassa őket, s ha meghívták, a még működő, a hazai ügyeink, és kultúra iránt érdeklődő kis közösségeket is felkereste tájainkon. Találkozásainkon mindig nemzetünk sorsa volt a téma; megpróbáltuk egymást erősíteni, újabb közösséget szolgáló cselekedetre ösztönözni.
Én úgy látom, a költészete élete utolsó harmadában teljesedett ki. Józan világlátása, élettapasztalata, a valóságba, s nem az illúziókba gyökerezése egy sor gyönyörű verset gyöngyözött ki lényéből: hitelesen megfogalmazott korrajzot.
Bizonyságul, befejezésül, álljon itt néhány sor a Hazajöttem című, 2011-ben megjelent verseskötetéből.
„Az öregséggel jó, vagy rossz, lassan, lassan megbékülök. Csak a lélek, az ne váltson hamisra, mint repedt tülök. Addig is, amíg el kell menni, a szív csak maradjon tiszta, mint azúr égbolt, s ha kéred, Uram, úgy nyújtanám vissza. Ha már nincs más, csak délibáb, tűnő semmi, csak az emlék, mintha mindig új és újabb ismeretlen felé mennék. S míg innám a sűrű étert, mint templomi orgona lelke, tüdőm, e nyúzott fújtató, úgy telne-apadna fel-le. A gerinc oszlopa bírná, s tartana omló templomot, az oltárt, lélek szentélyét, melyből az ima kikopott. S a láb, ha nem lép, csak csosszan, kéveként nem dőlne-hullna. Uram, csak ennyit! Egy szócskát! Szólnál: várhat még az urna!”
És végezetül álljon itt még egy megrázó sora a magyar nemzet lelkiállapotáról:
Kurucnak, magyarnak, nagy Trianon óta, törött hegedűből siralmas a nóta.
Temetése szerdán, február 21-én lesz 11 órától a kassai krematóriumban.
