Gyüre Lajos költőtől, színműírótól, tanártól, dramaturgtól, irodalomtörténésztől február 21-én Kassán vettünk végső búcsút.
A temetést Oremus Zoltán református esperes-lelkész végezte. Mellette, miseruhában Gábor Bertalan, szepsi esperes-plébános állt. Szólt pár mondatot Gyüre Lajos egykori osztálytársa, szavalt egy diák, és Kövesdi Szabó Marika, a Thália Színház tagja – mindketten Gyüre-verseket mondtak.
Én a barátok és írók nevében szóltam. A búcsúztatóban az alábbiakat mondtam el:
„Mi Atyánk! Igaz, élő, örök Isten!
Lajos testvérünket olyan korban küldted a Földre, melyben az egymás ellen uszított népek szembe szegültek isteni akaratoddal, s nem a szeretetet, hanem a fegyverek szabta történelmet élik.
Ezért testvérünk is, vérbeli magyarhoz méltóan, arra áldozta idejét és erejét, hogy a világháborúkban és a tárgyalóasztaloknál megnyomorított nemzete sebeit gyógyítsa.
Diákjainak megsúgta, hogy könyveikben meghamisították múltunkat, tisztán látó kortársaival együtt pedig arra figyelmeztetett, hogy ki kell állnunk nem csak a kultúránk, hanem érdekeink védelmében is!
…És mélyen együttérzett októberi szent forradalmunk pesti srácaival.
Szíve fájdalmaiból és fel-fel-csillanó reménykedéseiből költeményeket gyöngyözött. Írt mesét és verset a gyerekeinknek, alkotott színműveket, hangjátékokat, monográfiákat és publicisztikát. Járta az általunk lakott tájakat, mert az ő csaknem nyolcvanhét esztendeje nem az illúziókból, hanem a valóságból táplálkozott.
Jövőbe vetett hite megvédte a teljes jogfosztottság és más megpróbáltatások bénító hatásaitól – nem omlott össze, nem keseredett meg; mindenkor oltalomra lelt a családjában; folyamatosan művelte magát, nyugalmas óráiban szőlőt metszett és virágokat nevelt.
És bár a hadak útján élt, a szívét most úgy adja vissza neked, Mennyei Atyánk, hogy abban Szent István Országa sértetlen maradt!”
